Dancsházi B. László

Celeb születik 2.

Reményekkel telve zötyögött a személyvonat kétes tisztaságú, kemény műbőr ülésén. Végre karnyújtásnyira van a nagy lehetőségtől, hogy kiemelkedjen abból a szürke közegből, amelyben soha nem érezte jól magát. Már csak egy kis szerencse kellene.

A maga módján szerette a szüleit, ugyanakkor kicsit le is nézte őket. Mindketten tanyán nőttek fel, ízes bihari akcentussal beszéltek. Ezt tanulta meg, ezt szokta meg gyerekkorában ő is. Az általános iskolában nem is volt emiatt semmi gondja, osztálytársai nagy része is így beszélt. A szakmunkásképzőben, Püspökladányban azonban rövid időn belül kialakult egyfajta megoszlás – a kamaszok egy része a fővárosi szlenget és a rapperek affektáló hanghordozását igyekezett utánozni, és ezek lenézték, parasztoknak hívták a tájszólással beszélőket. Azok sem hagyták magukat, nemes egyszerűséggel csak zsidóknak nevezték a másik csoportot Lett is baj, amikor a dolog az osztályfőnökük fülébe jutott – az egész soron következő osztályfőnöki órán ez volt a téma, holott az elnevezés hátterében a legkevésbé sem antiszemita indulatok húzódtak meg, a szembenállás oka egészen más volt. Béla ekkor kezdett odafigyelni beszédstílusára. Nem szimpatizált a „zsidókkal” sem, nem az ő modorosságukat akarta utánozni, sokkal inkább a televíziós műsorvezetőktől igyekezett tanulni. Ekkor fogant meg lelkében a titkos vágy, amely egészen addig, amíg meg nem látta a csatorna felhívását, nem tudatosult, de mint egy búvópatak, állandóan, és egyre határozottabban foglalkoztatta: szerepelni a médiában, híresnek lenni. Ezért vásárolta meg a használt szintetizátort is és kezdett zenét tanulni egy nyugdíjas zenetanárnőtől, azonban hiába költött rá sok pénzt, ezzel a falu kocsmájánál tovább nem jutott.

Apja alapvetően rendes ember, sokat dolgozott a családjáért, mégsem tudott soha igazi apává válni. A faluban lakva is megmaradt olyan rideg, szikár tanyasi embernek, amilyen az apja is volt és nagyapja is lehetett. Arcán ritkán jelent meg mosoly, soha nem játszott velük, keveset beszélt, és nehezen lehetett kibillenteni a hétköznapi taposómalomból – az iskolai ünnepségekre sem ment el soha, mint osztálytársai többségének szülei.

Anyja nagyszájú, szókimondó asszony, amolyan igazi piaci kofa típus – egy ideig valóban az is volt, aztán bekerült a téeszirodára, és ott maradt az utód Kft-nél is. Érettségizett ugyan, de ez a stílusán a legkevésbé sem látszik meg.

Negyedik napja volt otthon, amikor megérkezett a várva várt e-mail: a következő héten menjen próbafelvételre. Az ezt követő éjszakákon az izgalomtól csak órákat tudott aludni. Mióta jelentkezett a műsorba, számtalanszor elképzelte magát a kamerák előtt, jóleső izgalommal gondolt arra, hogy százezrek, talán milliók láthatják, hallhatják a hangját. Most azonban, amikor már csak néhány nap választotta el az ábránd megvalósulásától, szorongott. Mi lesz, ha olyannyira rátör a lámpaláz, hogy meg sem tud mozdulni, meg sem tud szólalni? Attól is félt, hogy nem tudhatja, hogyan reagálnak rá a nézők ott tőle messze, a képernyő előtt. Tetszik-e nekik, amit tesz, amit beszél, vagy nevetnek rajta, mint a képzőben a többiek, amikor esetlenül próbált más szerepet játszani, mint aki valójában volt? Kialvatlansága és nyugtalansága miatt a munkájára sem tudott igazán koncentrálni, csoda, hogy nem okozott balesetet.

A csatorna székházában újságírók, fotósok hada várta őket, két operatőr is serénykedett közöttük vállukon farmeranyagból készült tokba bujtatott kamerával. A vakuk folyamatos villogása elkápráztatta szemét, és ebben a káprázatban észrevétlenül elillant a szorongása. Amikor a csinos riporternő orra alá tolta a diktafont, magabiztosan válaszolgatott. Elmondta a kitalált történetét is a postáskisasszony megmentéséről, még arra is volt lélekjelenléte, hogy a digitális hangrögzítő kijelzőjére figyeljen. Közel negyedórát beszélt! Elégedett volt magával, magabiztosan lépett a kamerák kereszttüzébe, és hajtotta végre a feladatokat, amelyeket kiosztottak számára. A rendező gúnyos mosolya, a műsorvezetőnő idétlen röhencselése nem jutott el a tudatáig. Azt sem vette észre, hogy a „na”, „így”, „aszongya” és „izé” töltelékszavak szinte minden mondatában többször is szerepeltek.

Az új, „vidéki gyerek” kategóriában csak ketten voltak vetélytársak egy közel harminc éves, tenyeres-talpas szabolcsi sráccal. A többiek – plázacicák, alfahímek, okostojások, és több más karakter, amelyeknek jelentését nem is ismerte – hárman-négyen versengtek a szavazatokért, az áhított bejutásért, hogy aztán a villában hónapokon át éljenek önként vállalt összezártságban a hírnév és az igencsak jelentős összegű nyeremény reményében.

Késő éjszaka ért haza, de másnap már korán reggel ott állt a falu főterén, várva, hogy kinyisson az ABC áruház. Amint kifizette a bulvárlapot, és ellépett a pénztártól, azonnal ki is nyitotta. Rögtön a harmadik lapon szembe is nézett önmagával, a kép alatt a cím: Szinti Boy, az életmentő bihari hős. Összehajtotta az újságot és sietett haza. Talált egy csészényi kávét a kotyogó alján, megmelegítette, szétterítette a konyhaasztalon a lapot és olvasni kezdte a róla szóló cikket.

Olyannyira belemerült, észre sem vette, hogy anyja bejött a konyhába, csak amikor megszólalt.

– Kit mentettél te meg? – az asszony mögötte állt kétes tisztaságú otthonkájában, amelyben az sertések, baromfik körül szokott tevékenykedni, olyan arckifejezéssel, amilyet még soha nem látott rajta.

– Én? … Senkit … – mondta zavartam, mint akit hazugságon kaptak. – Ezt kellett mondanom … Azt mondták, találjak ki valami szenzációsat … Ami nem hétköznapi.

– Azt mondták? Kik? – hangja egyszerre volt csodálkozó és ingerült.

– Hát … az a rendező vagy mi.

– Mondtam fiam, hogy ne menj oda. Nem a mi fajtánknak való az ilyesmi.

– Mi az, hogy a mi fajtánk? – csattant fel Béla. Hát alávalóbbak vagyunk mi, mint akármelyik városi ember? Hidd el anyám, én sztár leszek!

– Leszel te a fészkes fenét! – folytatta az anya is indulatosabban. – Nem leszel te semmi, ha mindig a hülyeségen jár az eszed! A zenével is mire mentél?

– Hát, azért kerestem vele egy kis pénzt.

– Igen, egy keveset. És mennyit költöttél rá? A szintetizátor, a tanárnő, a CD-k. Ha abból kellett volna megélned, amit a kocsmában kerestél, igencsak felkopott volna már az állad! Miért nem tudsz te úgy élni, mint a többi fiatal? Láthatod, az osztálytársaid egyikének-másikának már gyerekei vannak, te meg még csak nem is udvaroltál senkinek!

– Jaj anyám, engem most nem a csajok érdekelnek. Legyek előbb híres, aztán majd jönnek a csajok maguktól, több, mint kéne. Válogathatok köztük kedvemre.

– Híres, híres … mindig ezt az agyrémet hajtogatod! Nem gondolsz arra, hogy minél magasabbra mászik az ember, annál nagyobbat eshet? Ott volt Károly bátyád, a nagyapád testvére – te már nem ismerted. Az se’ fért a bőribe’, katonaságnál elkezdett hőzöngeni, aztán lett KISZ titkár, párttitkár, bekerült a megyei pártbizottságra, végül a minisztériumba, osztán nyolc évet ült, ráfogtak valamit. Maradt volna a seggin, élhetett volna nyugodtan!

– Az más világ volt.

– Ez a világ sem sokkal különb, fiam. A kisember most is csak kisember. Azt hiszed, hogy amíg te abban a villában vagy mi a nyavalyában leszel, állni fog a traktor a Szabó udvarán? Nagyon jól tudod, hogy te csak azért vagy ott, mert apádnak gyerekkori barátja, van nálad sokkal jobb traktoros is munka nélkül a faluban. Majd felvesz valakit, és nem fogja kirúgni a te kedvedért, amikor visszajössz.

– Ha bejutok, én már nem fogok többet traktorozásból élni.

– Hát mi a picsából? – az anya elvesztette a türelmét, felemelte hangját.

– Amiből a többi sztár: fellépésekből, zenélésből, tévészereplésekből. Sokkal jobban meg lehet ebből élni, mint amennyiért a Szabó ócska traktorján zötyögtetem a seggemet.

– Áh, nem lehet teveled normálisan beszélni! – legyintett az anya, és dühösen elindult kifelé a konyhából. – Meglátod, keserves vége lesz, ha nem vered ki a fejedből ezt a hülyeséget!

Béla, miközben elkortyolgatta a maradék kávét, még elolvasta gyors egymásutánban kétszer a cikket. Eredetileg úgy volt, hogy aznap nem lesz dolga a nagygazdánál, így a szobába ment, bekapcsolta a tévét, és végigdőlt az ágyon. Kilenc után azonban hívta a főnöke: elromlott a rakodógép, menjen segíteni, mert a szerelő nem bírja egyedül emelgetni a nehéz alkatrészeket.

A délután derekára sikerült munkaképessé tenniük a gépet. Megkérdezte, van-e még valami tennivalója, de tovább nem volt rá szükség, így felült a biciklijére és hazaindult. A faluba érve már messziről látta a félig az árokban tevékenykedő embert. Előző nap nagy zivatar volt, a lezúduló víztömeg az árokba mosta a sarat, a férfi ezt lapátolta vissza az útpadkára.

Folytatás következik…

Vélemény, hozzászólás?