IrodalomKisregény

Celeb születik 3.

A délután derekára sikerült munkaképessé tenniük a gépet. Megkérdezte, van-e még valami tennivalója, de tovább nem volt rá szükség, így felült a biciklijére és hazaindult. A faluba érve már messziről látta a félig az árokban tevékenykedő embert. Előző nap nagy zivatar volt, a lezúduló víztömeg az árokba mosta a sarat, a férfi ezt lapátolta vissza az útpadkára.

Bélának hirtelen rossz érzése támadt, amikor eljutott tudatáig, ki ez a negyvenes éveiben járó, de már erősen őszülő ember – a postás lány öccse. Ő sem született még meg, amikor a szörnyű tragédia történt, de szülei soha nem enyhülő fájdalma rányomta bélyegét egész gyerekkorára. Furcsa, csapongó kedélyállapotú, agresszivitásra hajlamos ember lett, voltak, akik bolondnak tartották.

A nehéz mezőgazdasági gépek apró, szürke szilánkokká törték az egykor összefüggő aszfaltot, Béla biciklijének sárhányói zörögtek a kerekek fölött; a férfi felnézett a zaj hallatán, és amikor felismerte a közeledő kerékpárost, kiugrott az árokból, fenyegető pózban kiállt az út közepére. Béla egy utolsó utáni pillanatban tett hirtelen manőverrel megpróbálta kikerülni, de csak annyit ért el, hogy a lapát a hátán csattant, és nem a kemény aszfaltra, hanem a padkára esett.

– Hogy … Hogy mit csináltál te a nővéremmel? … Te … Te idióta! – üvöltötte a férfi a dühtől fuldokolva, miközben a lapátot vészjóslóan lengette Béla feje fölött. – Hogy menthetted volna meg, te szarfaszú! Hát te akkor még az apád pucájában sem voltál! Mit hadováztál te össze-vissza az újságba’?

Béla megkereste az árokpartra esett szemüvegét és a hátára fordult; megpróbált felállni, de a csípőjébe hasító éles fájdalom a földön maradásra késztette. Olajos munkásruhájára vastagon tapadt a még mindig nedves agyagos föld, arcán is éktelenkedett néhány sárfolt, és amikor az őrjöngő férfira nézett, egy kiadós köpet is szétfröccsent a jobb szeme alatt.

– Én … Én csak … Tudja … – próbált meg zavartan magyarázkodni, de igazából nem tudott mit mondani. Behunyta szemét; a lapát feje felé közeledett, a következő pillanatban azonban éle fémesen csikordult az aszfalton.

– Na kotródj innen – szólt a férfi váratlanul lecsillapodva – és ha még egyszer a szádra mered venni a nővérem nevét, szétverem a fejed!

A fájdalomtól amilyen gyorsan csak tudott, feltápászkodott, felállította a biciklit és bizonytalanul kacsázva az úton elindult. Pár száz méterrel arrább állt csak meg, hogy letörölje arcát és úgy-ahogy rendbe szedje magát. Áthaladva a falu központján találkozott néhány ismerőssel; megdöbbent rajta, hogy többen nem köszöntek vissza, volt, aki a fejét is elfordította.

– Hát te tán a malacokkal fürödtél? – kérdezte az apja, amikor a sátortetős ház hosszú előszobájában összefutottak.

– Elestem – válaszolt zavartan.

– Megütötted magad?

– Egy kicsit.

– Látod, Isten nem ver bottal! – kezdte újra a perlekedést anyja, aki a baleset hírére kijött a szobaajtóig; addig az ajtó csapódására sem vette le szemét a televízió képernyőjéről, nehogy egyetlen kockányit is elszalasszon kedvenc sorozatából. – Én már az utcaajtóig sem merek kimenni miattad! Ma még mindenki, akivel találkoztam, megkérdezte, hogy tán meghibbantál, hogy ilyen hülyeségeket ír rólad az újság. Már csak úgy beszélnek rólad a faluban, hogy a hazug Béci. Nem is bánom, ha elmész abba az átkozott műsorba, csak szégyent hozol a fejünkre a hülye sztármániáddal.

Béla csak állt és hallgatott. A bihari embert a történelem súlyos kalapácsa szikárrá, befelé fordulóvá kovácsolta. Nehezen fogadja be az idegen embert és az idegen gondolatot egyaránt; egyenességével ellenkezik mindenféle valótlanság. Eszébe jutott, amit gyerekkorában annyiszor hallott: „aki hazudik, az lop is”. Nem számított rá, hogy ez a sebtében kitalált mese ekkora ellenszenvet fog kiváltani a faluban.

– Alig győztem magyarázkodni, hogy te ilyet nem mondtál, biztos félreértettek azok az újságírók – folytatta a nő. – Na menjél, fürödj le oszt’ egyél. Ott van a vacsorád a mikróban, melegítsd meg!

Másnap szénát kaszált. Korán kellett mennie, éppen csak annyi ideje volt, hogy út közben megvegye a bulvárlapot. Zsebébe hajtogatta, gondolta, majd ebédszünetben megnézi.

Késő délelőtt az egyik sor végére érve a visszapillantó tükörben észrevett egy, a földúton elhaladó fehér autót, első ajtaján valamilyen matricával. Mikor megfordult, látta, hogy az autó a tábla szélén megáll, három alak száll ki belőle, és neki integetnek. Közelebb érve a matrica is kivehetővé vált; a csatorna emblémáját fedezte fel rajta. Kiérve a földúthoz leállította a traktort, lekászálódott és kezet nyújtott az érkezőknek – két férfinak és egy fiatal nőnek, aki, amikor leszáll a gépről, abbahagyta a hátsó ülésen levő fém dobozban való matatást.

– Gratulálunk – mondta. – A nézők téged szavaztak be a villába, holnap be is kell költöznöd, és a felkészítés után szombaton indul az éles adás. Most még csinálunk veled egy riportot.

Béla végignézett magán.

– Talán menjünk haza, rendbe szedem magam, átöltözök…

– Dehogy, éppen azt akarjuk megmutatni, mit csinálsz a hétköznapjaidban.

Közben az egyik férfi elővette a csomagtartóból a kamerát, a másik befejezte, amit a nő félbehagyott, a riporternő övére akasztotta a mikroportot és kezébe adta a mikrofont.

– Oda tedd az állványt, Pista, hogy a traktor is benne legyen a képben! – utasította a nő az operatőrt, majd amikor az jelzett, gyakorlottan kezdte mondani a szövegét:

– Kedves nézőink, a Hajdú-Bihar megyei Váncsod határában találkoztunk Szinti Boyjal, aki éppen …

Hirtelen köldökmagasságig engedte le a mikrofont.

– Mit is csinálsz?

– Szénát kaszálok.

– Aha, értem. Azzal az izével, ami a traktor mögött van. Aztán összehordjátok olyan nagy kupacokba?

– Kazlakba – tette helyre a riporternő hiányos mezőgazdasági ismereteit az operatőr. – Tudod, abban szoktak dugni a falusi fiatalok.

– Kezdjük akkor elölről – mondta a riporternő és most már folyékonyan felkonferálta az interjút.

– Ha te lennél a győztes, mire költenéd a nyereményedet? – kérdezte többek között.

Béla tétován toporgott néhány másodpercig. Ez még meg sem fordult a fejében, őt csak a hírnév, a siker érdekelte – a siker, amelyben eddig olyan kevés része volt.

– Hát… Hangszerekre, és alapítanák egy jó zenekart. Meg ha telne még belőle, vennék egy jó kocsit. Egy kabriót, egy olyan igazi csajozósat.

Amikor elkészült az interjú, megkérték, hogy folytassa a munkát, és forgattak még néhány snittet. Az operatőr még a traktor fülkéjébe is felkapaszkodott mögé – aztán összepakoltak és elmentek.

Levágta még a megkezdett sort, aztán kiérve az úthoz felemelte a kaszát és Szabó Sándor tanyája felé irányította a gépet. A gazda meg sem lepődött, amikor befordult a traktor az udvarra, csak zsíros, valaha zöld kalapját mutatóujjával feltolva köpött egy laposat és káromkodott egy cifrát. Az ilyen kis településen gyorsan terjednek a hírek; már hallotta, hogy tévések jártak a faluban, és azt is tudta, hogy miért.

– Na, majd figyelünk ám a tévében – hangjában nem kevés gúny érződött. – Oszt’ a végin még büszkék leszünk rád. Tán még utcát is neveznek el rúlad.

Hazaérve bekapcsolta a számítógépet. Megérkezett az e-mail is a csatornától, amelyben részletesen leírták a teendőket és két hosszú listában közölték, mit kell magával vinnie, és mik azok, amiket nem vihet be a villába Azonnal neki is látott összepakolni a holmijait két sporttáskába.

Nyílt a bejárati ajtó. Sejtette, hogy anyja az, ő szokott hamarabb hazaérkezni a munkából.

– Te már itthon vagy? – kérdezte a nő, hallván a motoszkálást Béla szobájában.

– Igen. Engem szavaztak be, holnap utazom. Anyám! Engem szavaztak be! – A boldogságtól ezt szinte kiabálta.

– Tudom, engem is megkerestek a tévések – az asszony hangjában ezúttal nem volt sem gúny, sem düh, és ez igencsak meglepte Bélát.

– Ugye, most már te is büszke vagy rám?

– Büszke a fészkes fekete fene! Nem is akartam nekik beszélni, de aztán… – a még mindig a kezében levő reklámszatyorból egy csekket húzott elő, és meglobogtatta. – Azt mondták, hogy fizetnek érte. A fizetésem másfélszeresét, azért a tíz percért! Hogy is mondta az a szőke csaj a tévében? Hogy van annyi pénz, amennyiért korpásodik az ember haja? Na, van annyi pénz, amennyiért az ember még a hülye kölykére is büszke lehet.

– Miket kérdeztek?

– Éppen csak azt nem, hogy hogy csinált apád. Mindenfélét, a gyerekkorodról, a családunkról. Kérdeztek volna a postásnőről is, de mondtam, hogy erről nem akarok beszélni. Pedig nagyon erőltették volna, de azt mondtam, semmit nem tudok, azt is még csak most tudtam meg, hogy egyáltalán közöd volt a dologhoz.

Később az apja is hazaérkezett, ugyancsak egy csekket tett az asztalra – valamivel kisebb összeggel.

– Mér’ nem húzódoztál jobban, akkor neked is többet írtak volna rá – korholta felesége.

Később megnézték magukat a híradóban, Béla videóra is felvette.

– Szerettünk volna találkozni a megmentett postásnővel is, ő azonban már nem a faluban lakik, később viszont meg fogjuk őt is keresni – fejezte be az interjút a riporternő.

– No arra befizetek – dörmögte a családfő félig bosszúsan, félig mosolyogva.

Hála a két csekknek, másnap reggel megtörtént, amiben Béla nem is reménykedett; apja autóval kivitte az állomásra, ne kelljen a két nehéz sporttáskát cipelve végigcaplatnia a falun. Még integetett is, amikor a vonat elindult vele önkéntes fogságának színhelye felé.

Folytatás következik…

Total Page Visits: 154 - Today Page Visits: 1

Vélemény, hozzászólás?