Dancsházi B. László

Celeb születik 4

***

A csatorna székházában egy második emeleti irodába irányították. Néhányan már várakoztak az ajtó előtt, többek között az otromba tréfáiról már jól ismert kopasz srác – Béla távolról azt hitte, hogy valami csúnya baleset történt vele, aztán közelebb érve látta, hogy a beszavazás emlékére a műsor két betűjét tetováltatta a nyakszirtjére jó vastag, vörös betűkkel.

Kopogtatni akart, de a többiek rászóltak: érkezési sorrendben mennek be, várjon. Amíg rá került a sor, megérkezett Virág is. Úgy vágtatott végig a folyosón, hogy Béla önkéntelenül hátralépett; úgy tűnt, a lány nekiront és ledönti lábáról, azonban fél méternyire tőle hirtelen megállt.

– Szasztok! – vetette oda hanyagul, majd csöppet sem leplezetten egyenként végigmérte a várakozókat, mindenkit megtisztelve tetszését vagy nemtetszését kifejező mimikával. Mikor legvégül Bélára került a sor, szemeit kissé összehúzta, alsó ajkát lebiggyesztette. A fiú azonban nem vett erről tudomást, lopva ő is a többieket mustrálgatta.

Az irodában egy kókuszillat-felhőbe burkolózott lány átnyújtotta neki a szerződést – olvassa el figyelmesen és írja alá. Béla átfutotta a több, mint tíz oldalas iratot, de nem sokat törődött a tartalmával, inkább a számára ünnepélyes pillanatot várta, amikor gyerekes, ákombákom betűivel a vonalra rója nevét, és máris nagy sztárnak érezheti magát, akit rövidesen milliók látnak a képernyőn.

Miután mindenki megérkezett és túlesett az adminisztráción, beszálltak egy mikrobuszba és elindultak a villába. A rendező már ott várta őket, sebtében kiosztott néhány instrukciót. A szobák elosztásakor kialakult némi vita, aztán lecsillapodtak a kedélyek. Béla egy alfahímmel, egy húszas évei végén járó jól öltözött, választékosan beszélő fiatalemberrel került egy szobába. Később megtudta róla, hogy közgazdász a végzettsége, nemrég vesztette el a munkáját, és ha nem szavazták volna be, külföldön próbált volna szerencsét.

A cuccait rendezgette, amikor nyílt az ajtó; a rendező dugta be fejét.

– Ki tudnál jönni egy kicsit?

Követte az előtérbe, ott megálltak.

– Túl szépen beszélsz – mondta a rendező. – Egy kicsit … Nem is kicsit, sokkal … Hogy is mondjam? … Parasztosabban kellene.

Béla szemei előtt megmozdulni tűntek az előtér pasztell-sárgára festett falai. Nyolc éve küzd, hogy levetkőzze ízes bihari akcentusát, hogy ezzel is feledje a határszéli kis falu minden cifra nyomorúságát. Most hirtelen kanyarodjon vissza oda, ahonnan elindult?

– Nem! … Azt nem! – nyögte.

– Aláírtad a szerződést nem? – váltott szigorúbb hangnemre a rendező. – Mostantól vagy azt csinálod, amit mondunk, vagy elmehetsz, de akkor fizetsz, mint a katonatiszt!

– Fizetek?

– Hát nem olvastad a szerződést? A műsor végéig csak akkor hagyhatod el a villát, ha kiszavaztak, de akkor is öt évig el kell vállalnod minden munkát, amit a produkciós iroda ad neked, és más médiumnak nem dolgozhatsz, az engedélyünk nélkül nem is nyilatkozhatsz. Ha ezt megszeged, kártérítéssel tartozol. Értjük egymást?

– Értjük – Béla hangja remegett, mint a nyárfalevél.

– Azért! Tehát hogy mondanád valamelyik csajnak, hogy szép lány vagy?

– Szíp lyány vagy.

– Jó nő vagy?

– Jaú neű vagy.

– Ez az! Kicsit még mesterkélt, gyakorold! Meg ne halljam, hogy még egyszer normálisan beszélsz! Tudod, hogy mostantól fogva mindent látunk, mindent hallunk, adásidőn kívül is.

Kedvetlenül ment vissza a szobába és folytatta a kipakolást. Nem ilyen lovat akart – azt várta, önmagát adhatja, vagy inkább azt, aki szeretne lenni. Mindegy, ők a szakemberek, jobban tudják, hogyan kell belőlem sztárt faragni – vigasztalta magát.

Az esti, első élőadás beszélgetéssel, sztorizással telt el – és ivással. Béla nézte egy ideig a számára ismeretlen márkájú palackokat, aztán mindent megkóstolt – ettől meg is eredt a nyelve, beindult a fantáziája. Biztatták is a többiek, beszéljen a falusi életről. Először egy disznóölés-történetbe kezdett bele, de a műsorvezetőnő jelezte, ezt hagyja abba, így engedte, hogy a többiek a szavába vágjanak. Később elmesélte, amikor egy hideg téli délutánon farkasokat láttak az iskola mezőre néző hátsó ablakából (valójában az állatorvos két német juhásza szökött el otthonról egy kis nyúlpecsenye reményében), beszélt kocsmai verekedésekről, a részeges öreg Baloghról, aki amolyan falu bolondja (azt persze elhallgatta, hogy az anyja unokatestvére).

– Ti ott falun gumicsizmában jártok? – kérdezte Zsu, a plázacica.

– Ló… – háborodott fel Béla, de eszébe jutott a rendezői ukáz – Lúfaszt! Mér’ járnánk gumicsizmába’? Csak a falu szélin van egy pár utca, ami nincs leaszfaltozva, és mindenütt van járda, legalább az egyik ódalba’. Vótál te mán egyáltalán falun?

– Még soha, de egyszer láttam egy filmet. Abban állandóan sárban tapicskoltak.

– Mi volt a címe? – kérdezett közbe Orsi. Ő volt az egyetlen a lányok között, aki egyetemet végzett, nyegle modora és kocsisokat megszégyenítő szabadszájúsága alapján azonban ezt senki nem gondolta volna róla.

– Azt hiszem, Körhinta.

– Baszd meg, hát az kurva régi. Ferenc Jóska még kiscserkész volt, amikor azt csinálták.

– Az igaz, hogy falun a szülők mondják meg, kihez menjen férjhez egy lány? – érdeklődött tovább Zsu.

– Rígen úgy vót – vette vissza a szót Béla -, de máma mán nem nagyon szólnak bele. – Legszívesebben felállt volna az asztaltól és elment volna lefeküdni. Kóválygott a feje a sok italtól és zavarta, hogy a többiek titkon mosolyognak a magára erőltetett tájszólásán, bár ők is tudták, hogy utasításra beszél így. Zsu újabb butácska kérdése mentette meg.

– Van nálatok is diszkó, vagy csak a kocsmában lehet szórakozni?

– Van hát, a kultúrházban szoktak rendezni elég gyakran.

Ezután a többiek élénk társalgásba kezdtek a diszkók világáról, és ebből kimaradt, az este további részében meg sem szólalt.

Folytatása következik…

Vélemény, hozzászólás?