Dancsházi B. László

Piros és a farkaska

– Máris indulok! – válaszolt Piros anyja sürgetésére. Megkötötte túrabakancsának fűzőjét és felegyenesedett, hosszú barna haját hátravetette. Vállára akasztotta puskáját. Majd visszafele jövet lövök valamit, jó lesz egy fácán vagy nyúl holnap ebédre, de egy finom őzgerincnek örülnék a legjobban – gondolta. Karjára akasztotta a nagymamának elkészített kosarat, és elindult az erdőbe.

A fiatal hím farkas orrát az ég felé emelte.

– Ez a vadász lányának szaga – állapította meg. – Undorító népség! Több állatot ölnek meg, mint amennyit meg bírnak enni. Mi értelme van? Én csak akkor vadászok, amikor éhes vagyok, ha jóllaktam, akár az orromra ülhetnek a nyulak, legfeljebb elzavarom őket, ha idegesítenek. És még azt állítják, hogy én vagyok gonosz meg vérszomjas. De nem csak az állatokkal viselkednek farkastalanul. Azt a szerencsétlen öregasszonyt is hagyják, hogy itt lakjon az erdő közepén abban az ócska viskóban, pedig szép nagy házuk van a faluban, lenne hely neki ott is.

Tartott ugyan a puskás emberektől, de kíváncsisága erősebbnek bizonyult a félelménél. Egy ösvény menti bokorban elbújva leste a legújabb bugyuta slágert dudorászva közeledő Piroskát.

Hm, embermértékkel bizonyára szemre való teremtés, engem viszont a frász tör ki tőle – morfondírozott. – Akkor sem enném meg, ha éhen pusztulnék. Inkább ráfanyalodnék a békára meg az egérre, mint az a semmirekellő vörös bundás rokon. Na, megyek is, mielőtt elhányom magam.

Bármilyen óvatosan kúszott visszafelé, az éles szemű Piros észrevette.

– Hú, de szép bundád van! – mondta magában. – Közeledik a nagyi névnapja, a te bőröd lesz az ajándékom.

Gyorsan letette a kosarat, lekapta válláról a puskát, és durr! Szegény farkas fájdalmasan vonítva hempergett néhányat, majd elnyúlt az avaron. A lány mint egy sálat, nyakába vette a tetemet, és továbbindult.

Az erdei házikóhoz érve úgy döntött, megtréfálja a nagyanyját. Egyik kezével a nyakán megragadta a farkas bundáját, a másik kézzel az álla alá nyúlt, és betolta az ordas fejét az ajtónyíláson.

Hrrrrrr – morgott, miközben kezével a még meleg farkas fogait csattogtatta.

– Anyádat ijesztgesd, kisunokám! – szólt ki a nagymama, akiről köztudott volt, hogy nem szívleli fia feleségét. – Azt hiszed, nem ismerem meg a hangod? Öreg vagyok, de nem vagyok süket, hallottam a lövést, meg a farkas vonítását is. Mondtam is, végre valaki megnyuvasztotta azt a vérengző bestiát, de nem hittem volna, hogy te voltál a hős vadász. Hiába, a fiam lánya vagy!

Piros az ajtó mellé dobta a farkastetemet, és belépett a házba.

– De finom vörös bor! – örvendezett a nagymama, miközben a kosarat pakolta ki. – Pálinkát nem hoztál?

– Nem való az már neked nagyi, a te korodban.

– Jó abból a kevés az ilyen magamfajta öreg cselédnek is. Hát még a sok! Mondd meg apádnak, ha erre jár, hozzon egy üveggel. Ülj le kisunokám, sütöttem neked egy kis mézest.

Miután Piroska befalta az utolsó morzsát is, felállt, és megcélozta az ajtót – onnan visszafordulva köszönt el, nehogy a nagymamának ideje legyen marasztalni. Otthon aztán megnyúzták a farkast, Piroska azonnal el is vitte a bőrét a szűcshöz, a vadász pedig a maradványokat egy műanyag zsákban a faluszéli dögkútba dobta.

A nagymama névnapjára el is készült a farkasbőr. Gyönyörű lett – a szűcs a dús szürke bundát fűzöld, szélein farkasfogazott filcre dolgozta rá. Örült a mamika az ajándéknak, azonnal az ágya elé terítette.

*****

– Láttátok mostanában Lobó barátomat? – kérdezte társait Balambér, az erdei manók vezére. – Már legalább tizenötször jött fel a Nap, mióta nem találkoztam vele. Csak nem esett valami baja?

– Keressük meg! – harsogták a manók kórusban.

Nem kellett sokáig keresgélniük, az ösvénytől pár lépésnyire megtalálták azt a helyet, ahol a farkas kilehelte lelkét, és a vércseppeket követve eljutottak a nagymama házáig. A manók egymásnak tartottak bakot, hogy Balambér be tudjon nézni az ablakon. Meg is látta a nagymamát, amint az ágy szélén ül, bütykös lábait a Lobó bundáján melengetve.

– Tudtam, hogy valami szörnyűség történt – mászott le szomorúan Balambér az ablakból. – Nem véletlenül hasogatott reggel a bal térdem. Menjünk Priszcillához, ő talán még tud tenni valamit.

– Tudok Piroska gaztettéről – mondta az erdő tündére. – Meg is akartam bosszulni, de az én varázserőm kevés hozzá. Viszont ha ti is segíttek, megpróbálhatjuk. Nem lesz nehéz dolgotok, csak utánam kell mondanotok a varázsigéket.

Ettől kezdve a manók őrt álltak az erdő szélén. Néhány nap múlva valóban jött Piros, karján kosárral, vállán puskával, dudorászva, ahogy szokott. Két manó azonnal elfutott Balambérért és Priszcilláért, a többiek pedig követték a lányt az erdei házig.

A nagymama éppen a kerítés tövében gyomlált.

– Gyere kisunokám, segíts fel. Nehéz már a felállás az öreg csontjaimnak.

Piros az ajtóba tette a kosarat, falnak támasztotta a puskát és felsegítette a nagyanyját, majd elindultak a ház felé.

Szarvaspata, rókaláb,
Öleld meg a nagyanyád!

– mondta el Priszcilla az első varázsigét. Piros nem hallotta ugyan a tündér hangját – nem is látta sem a tündért, sem a manókat –, de engedelmeskedett.

Kisasztalon vesszőkas,
Ti lesztek az új farkas

– szólt a tündér, a manók elismételték utána. Tűz csapott fel, a lángok elborították a lányt és a nagymamát. Közben Priszcilla megparancsolta a manóknak, hogy hozzák ki a lábszőnyeget, és fejtsék le a farkasbőrt a filcről.

Amikor a tűz kialudt, egy nyúzott farkas feküdt a fűben. A manók gondosan ráillesztették és összevarrták a bőrt.

– Nincsenek fogai – csóválta a fejét Balambér. – Egy farkas mégsem ehet egész életében tejbegrízt.

– Az ám – ráncolta volna a homlokát Priszcilla, ha tudta volna; a tündérek bőrén nincsenek ráncok –, erről elfelejtkeztem. Piros nyakéket készített Lobó fogaiból, de most otthon hagyta. Sebaj, van itt farkasfog éppen elég!

Letépett a posztó széléről két csíkot, és a farkas szájába illesztette. Mire elkészült, a zöld filc farkasfogak vakítóan fehér csontfogakká változtak.

Bazsalikom, kurkuma,
Ébredj fel, farkas koma!

– mondta el a tündér az utolsó varázsigét. Lobó lassan feltápászkodott, megrázta magát.

– Hű, de jót aludtam! – mondta. – Olyan mélyen, hogy talán még a puskalövést sem hallottam volna meg. Meg is éheztem közben.

– Parancsolj, tied az egész tyúkól – mutatott Balambér az udvar vége felé. Az öregasszony úgysem főz többé újházi tyúkhúslevest az unokájának.

Dancsházi B. László

Vélemény, hozzászólás?