Álom…

A város kisebb terén tettek ki az autóból. Időre megyek.

Az Árpád utca 40-ben várnak egy csomaggal.

Hol vagyok. Aszfalt, beton, vagy földút? Nem tudom. Kevés időm van. Még messze van a cím, talán rosszul mértem fel, hogy merre van. Elindulok, keresek egy kiigazodási pontot, egy házszámot, de sehol sem látok. Talán a 80 körül lesz a 40-es szám. Kitudja, hogy számoznak itt. Mindegy, elindulok egyik irányba. Emlékeim szerint van itt valahol egy Árpád étterem, de nem, az másik városban lehet!

Sietnem kell, már várnak.

Nem telefonálok, szégyellem, hogy nem tudom merre vagyok. Talán nem csörögnek rám és sikerül odajutnom. Ismerős és ismeretlen házak között lófrálok. Arc nélküli emberek. Talán nem is jó városban vagyok? Talán nem is jó bolygón vagyok?

Egyik ház emlékeztet egy régi emlékre, de nem tudom hova tenni. Talán villamossal gyorsabb lenne, vagy busszal. Nem, én gyalog járok. Szeretek sétálni. Aztán egy bontás-területre tévedek, ott cserepes lemezeket emelnek ki az enyhe emelkedő utcán, mint egy lépcső, elindulok felfelé, cserepek törnek a lábam alatt. Egy ember dolgozik, de nem szól. Hamarosan vizes lesz minden, beszűkül a tér és én próbálok kijutni egy szűk résen, de a szélén vizesárok van olyan éles peremmel, mintha rámpa széle lenne, talán egy lépéssel átjutok. A lábam vízbe ér, de még egyet nyújtózom és elérem a szélét.
Ismerős a táj, de fogy az időm. Ismerős, de ez nem az a város. Nem itt kellene lennem.

Minden városban van egy Árpád utca és mindegyikben van 40-es szám, talán. Nem nincsen, kizárt. Szerencsére. Talán telefonálnom kellene. Vajon miért hasonlít minden Árpád utca, minden Árpád utcára?

Nem esek kétségbe, pedig már tudom, elkések.

Ez egy másik város, most már mindegy. Nem is itt van a dolgom!
Szól a telefon, csak szól a zene, vajon honnan?
Ja nem, ez az ébresztő…