Radnó György

Rianások sikolya

Remény taván talán enged a jég,
aggodalom fagyasztotta be rég,
most rianások sikolya közt élek.
Vajon visszafagynak a repedések?

Itt vagyok, s te túl a kormos ködön,
helyek szűz szelleme üldöz futó földön,
szavaidba kapaszkodva kúszok feléd,
madáresőt szakasztó világunk felén.

Hasztalan szeletel a kezem szelet,
nem ismeri a nemet és csak nevet,
Pici magányom csak veled termetes,
veled inkább leszek szótlan szerzetes.

Jeleink jő’-nek, nyűggel nevetgélnek,
Társunk tömeg közöny, szőre szagló,
hűtött dicséret, tehetség hajló,
rég koszos vize vagyunk e vidéknek.

rianasok.jpg

Vélemény, hozzászólás?