Radnó György

Funkcionális anatómia I. : Koponya – Cranium

Nem véletlen, hogy az ember régtől fogva – még jóval, mielőtt az agyvelő működéséről racionális képzetek kialakulhattak volna – a koponyában látta összpontosítva az emberi test szerkezeti vázának kvintesszenciáját, akár az elmúlás riasztó vagy elgondolkozásra késztető szimbólumát, akár az állatvilágból való kiemelkedés és a lét magasabb rendű formájába való átmenet jeleit értékelte is benne. A művészeket a művészet kezdete óta megihlette és elragadtatta a koponya szerkezeti szépsége, és részleteinek a lágyrészeken is minduntalan áttűnő sokoldalúan kifejező volta. A legkülönbözőbb kifejezőeszközökkel: mintázó ujjal, vésővel és ecsettel, de nemritkán a szó bámulatos megelevenítő erejével[40] érzékeltették az őskortól kezdve az emberi fej és arc ábrázolásában a mögötte rejlő legfontosabb meghatározó szerkezeti tényezőt is. Habár az orvos működésében a koponyával kapcsolatban általában konkrét részletismeretek a fontosak, mégis kívánatos a sok, önmagában igen fontos részlet tanulmányozása mellett szem elől nem téveszteni a koponyát mint egységes konstrukciót, amelynek szépsége és csodálatos szerkezeti harmóniája bőségesen kárpótol a megismeréséhez szükséges fáradságos munkáért.

Az általános orvosi működés szempontjából ma már nem szükséges megkívánnunk a koponyáról azokat az abszolút anatómiai ismereteket, amelyeket a klasszikus anatómiai anyag előírt. Helyette leírásunk arra törekszik, hogy az általános orvoslás gyakorlati igényei számára nélkülözhetetlen általános tájékozottság mellett súlypontilag azokat a részleteket ismertesse meg, amelyek nélkülözhetetlenek a koponyában elhelyezett agyvelő, érzékszervek, zsigeri szervek, úgyszintén ezek vérellátása és az agyidegek megértéséhez. E cél érdekében a minimumra redukáljuk az egyes koponyacsontok leírását, és e téren csak annyit adunk erősen sematizálva, amennyi az egész koponya főbb tereinek és összeköttetéseik megértéséhez szükséges.

A cél, amelyet minden hallgatónak e téren el kell érnie, a következő:

1. Teljes biztonsággal kell tájékozódni a koponyaüreg belső reliefjein, különös súlyponttal természetesen a koponyaalapén. Ezt természetesen nem öncélból, hanem döntően azzal az igénnyel, hogy a koponya belső felülete és a koponyaüreg lágyrészei közti viszonyokat később pontosan megértsük.

2. A koponya alapját átfúró minden nyílást vagy csatornát és a benne haladó képződményt ismerni kell, úgyszintén azt, hogy a csatornák vagy nyílások hová vezetnek.

3. Ismerni kell az arckoponya üregeinek falait, valamint az ezeket átfúró nyílásokat és csatornákat a bennük futó képződményekkel.

4. A koponya alapjának külső reliefjét (az azon levő nyílásokkal) elsősorban a koponyához rögzülő fontosabb lágyrészekhez való (orr-száj üregi zsigerek, a koponyából kilépő, illetve oda belépő idegek és erek, a rajta eredő fontosabb izmok) viszonyukban kell ismerni és érteni.

5. Jól kell ismerni a koponya légtartalmú üregeit és ezek nyílásait, valamint

6. a fogmedri nyúlványok szerkezetét és azok ér-, ill. idegcsatornáit.

7. A halántékcsontban elhelyezkedő hallószerv csontos anatómiai viszonyaival a koponya leírásakor részletesen nem foglalkozunk; ezeket a hallószerv leírása során ismertetjük.

8. Az állkapocs anatómiai leírása a rajta eredő és tapadó, ill. benyomatot okozó számos fontos képződmény érdekében a klasszikus anatómiai hagyományoknak megfelelően.

Ajánlatos a csonttan „első menetben” való tanulmányozása során a nem csontokra vonatkozó részeket csak mellékesen kezelni, semmi esetre sem kell ekkor bemagolni. A leírás e része a tanulás későbbi fázisára vonatkozik, amikor a megfelelő fejezetekből már megismertük a szóban forgó ereket és idegeket.

A koponya két részből áll: agykoponyából (cranium cerebrale) és arckoponyából (cranium viscerale). A kettőt megközelítően egy, a felső szemgödri szélektől a külső hallójáratokhoz haladó, ferde sík választja el.

Az agykoponya lényegében az agyvelőt körülvevő csontos tok. Felső része két oldalról összenyomott ellipszoid vagy gömbhéj, alsó részét elölről hátrafelé három, lépcsőzetesen mind mélyebbre szálló gödör (fossa cranii anterior, media et posterior) képezi. A felső szemgödri szélektől a koponya külső nyakszirti gumójáig fektetett vízszintes síkkal elválasztható felső agykoponyafelet koponyatetőnek (calvaria), az alsót koponyaalapnak (basis cranii) nevezik. Ez az elválasztás természetesen mesterséges, és nem esik egybe a koponyát alkotó csontok határaival.

Az arckoponya két előre divergáló, négyoldalú piramis alakú szemgödörből (orbita) áll, továbbá az előbbi kettő közé ékelődő, felül keskeny, de lejjebb kiszélesedő, sagittalis állású, középső sövénnyel páros üreggé szétválasztott orrüregből (cavum nasi), és az ettől vízszintes csontlemezzel elválasztott, lefelé és hátrafelé csontos fal nélküli szájüregből (cavum oris).

Az agykoponyát lényegében hét csont alkotja: két páros (két os parietale és két os temporale) és három páratlan (os frontale, os sphenoidale, os occipitale). A páros csontok egy felülről zárt, alul nyílt sagittalis ívet képeznek.[41]19

Az arckoponya alkotásában három páratlan csont (os ethmoidale, vomer és a mandibula) és hat páros csont (maxilla, os zygomaticum, os lacrimale, os nasale, os palatinum, concha nasalis inferior) vesz részt.

A koponyacsontok összeillesztéséről általában. A koponyacsontok, egyetlen kivételével – az alsó állcsontéval (mandibula), amely ízülettel illeszkedik a koponyához – úgynevezett varratokkal (suturae), illetve a koponyaalapon néhány synchondrosissal vannak elmozdíthatatlanul összenőve. Mechanikai szempontból legigényesebbek az agykoponyacsontok összeköttetései; itt zömében úgynevezett fogazott varratok (sutura serrata) fordulnak elő, melyek az asztalosiparban szokásos „összeeresztés” elvéhez hasonló módon rögzítik egymáshoz a csontokat. Előfordul – pl. a halántékcsont pikkelye és a falcsont közt –, hogy a csontszélek ferdén levágott, gyengén hullámos érintkezési felszínekkel, halpikkelyszerűen fekszenek össze; ezt az illeszkedést pikkelyvarratnak (sutura squamosa) nevezik. Az arckoponyacsontok azon összeilleszkedései, melyek a normális életfunkciók során nem kerülnek nagyobb mechanikai terhelés alá (a szemüregben, orrüregben) ún. sima varratok (sutura plana).

A koponyaalapon néhány csont vaskosabb érintkező felszínét synchondrosis köti össze. Közülük egyesek az élet során hamar elcsontosodnak (synchondrosis sphenooccipitalis), mások (a halántékcsont sziklarésze körüliek) időskorig porcosak maradnak. A varratok többsége az élet során végig megmarad, bár egyes részek közt kisebb elcsontosodások már a húszas évektől jelentkezhetnek. A csontok összeillesztése már gyermekkortól olyan, hogy kívülről ható nyomás a gömbhéj statikai elveinek megfelelően inkább szorosabban összerója a varratokat, semmint szétfeszítené őket. Belülről kifelé ható nyomás – főleg fiatalabb korban – aránylag könnyen szétfeszítheti a varratokat, de ilyen erőhatás normális életkörülmények közt nem fordul elő (lásd majd az igazságügyi orvostanban a koponyasérülések mechanizmusait).

Az agykoponya csontjai

Falcsont (os parietale)

A falcsont (os parietale) szabálytalan gömbhéj négyszögletes része, ennek megfelelően négy széle és négy szöglete van. Felső széle a másik oldali falcsonttal a nyílvarratot (sutura sagittalis) képezi.

A koponyaüreg felé tekintő oldalon a két csont együtt egy sekély nyílirányú barázdát fog közre (sulcus sinus sagittalis superioris) a hasonnevű nagy vénás öböl belefekvésére. E barázda két szélét főleg idősebb korban szabálytalan bemélyedések kísérik (foveolae granulares), amelyeket az agy egyik lágyburkának, a pókhálóhártyának sajátságos bolyhai okoznak (lásd agyburkok). Elülső széle a homlokcsont pikkelyével a koronavarratot (sutura coronalis) hozza létre. Hátsó széle a nyakszirtcsont pikkelyével a sutura lambdoideát, alsó, nem fogazott, hanem ferdén lemetszett éle a halántékcsont pikkelyével a sutura squamosát képezi. Az utóbbi csont széle ellentétes irányban ferdén lemetszett szélével kívülről, halpikkelyszerűen fekszik fel a falcsont alsó szélére. Alsó elülső szeglete az ékcsont nagy szárnyával, alsó hátsó szeglete a halántékcsont csecsnyúlványi részével találkozik. Ennek belső oldalán rövid darabon egy ívelt sekély barázdarész: a sulcus sinus sigmoidei található. Belső felszínén faágszerűen elágazó barázdarendszert képez (sulci arteriosi) a keményagyhártyát ellátó arteria meningea media (lásd az a. maxillaris ágrendszerét).

Halántékcsont (os temporale)

A halántékcsont (os temporale) a legbonyolult idomú és felépítésű, több külön fejlődő rész összecsontosodásából létrejött csont. A külső hallónyílás körüli tájékon a koponya oldalfalát képezi, medial felé nyúló piramis alakú része ékalakban a nyakszirtcsont és az ékcsont közé nyomulva a koponyaalap alkotásában vesz részt. Járomnyúlványával az arckoponyáig nyúlik; az állkapocsízület ízvápáját alkotja. Különböző eredetű részei együttesen a hallószervnél részletesebben leírandó dobüreget fogják körül, piramis alakú koponyaalapi része a halló- és egyensúlyérzékszervet foglalja magába.

A csont egyes részei – pars squamosa, pars petrosa, pars tympanica – három külön részből fejlődnek, amelyekhez a második kopoltyúív hátsó része is hozzájárul – pars hyoidea.

Pars squamosa. A halántékcsont pikkelye, enyhén domború, félkör alakú, gyengén csipkézett szélű, függőleges állású csontlemez, amely a külső hallónyílás felett és főleg ez előtt élesen átfordul medial felé a vízszintes síkba. A hallónyílás előtt egy darabon a koponyaalap alkotásában is részt vesz. Lefelé tekintő felszínén itt porccal borított ízületi árok (fossa mandibularis) található. Az ízületi felszín előrefelé felkúszik egy tuberculum articulare nevű, harántirányú hengerded csontkiemelkedésre. A csontrész függőlegesből vízszintesbe forduló éléből a külső hallónyílás felett előrefelé fokozatosan elemelkedő csontléc megy át a vízszintesen előreirányuló járomnyúlványba (processus zygomaticus), amely az arckoponya járomcsontjával a koponyából abroncsszerűen kiemelkedő járomívet (arcus zygomaticus) hozza létre. A pars squamosa előrefelé az ékcsont nagy szárnyával, felfelé a falcsont alsó szélével képez varratot. A falcsont hátsó alsó szeglete által kitöltött széles bemetszésnél megy át néha még látható elcsontosodott varrattal a pars petrosa azon részébe, mely a koponya csecsnyúlványi részét alkotja.

Pars petrosa. A halántékcsont sziklacsonti része. Voltaképpen háromoldalú karcsú piramishoz hasonlító, jelentékeny részben compact csontállományból álló csont (innen a neve), amelynek kifelé tekintő, meglehetős szabálytalan basisa a koponya fül mögötti oldalfalának alkotásához járul hozzá. A koponya külső felületén itt a fül mögött csonka kúphoz hasonlító, lefelé nyúló kiemelkedést látunk. Ez a csecsnyúlvány (processus mastoideus), amelyben a dobüreggel összefüggő légtartalmú üregrendszer foglal helyet. (Régebben a csecsnyúlványt, mint pars mastoideát önálló résznek fogták fel. Noha fejlődéstani szempontból ez nem indokolt, mégis célszerűbb volna didaktikai szempontból e rész elkülönítése.) Vele szemben a csont koponyaüregi felszínén mély, S alakú barázda (sulcus sinus sigmoidei) található. A csecsnyúlvány körüli csontrész durván fogazott varrattal egyesül a nyakszirtcsonttal.

A pars petrosa piramis alakú koponyaalapi része (pyramis) ferdén medial felé és előre halad. Csúcsa (apex pyramidis[42]20) az ékcsont nagy szárnya és a nyakszirtcsont basilaris része közt megközelíti az ékcsont testét, de tőle egy synchondrosis (synchondrosis sphenopetrosa) választja el. A háromoldalú piramis a koponyaalapban úgy helyezkedik el, hogy legszabálytalanabb alsó felszíne (facies inferior pyramidis) illeszkedik be egyedül a koponyaalap külső síkjába (4/13. ábra), így a pyramis maga szükségszerűen ékalakúan beemelkedik a koponyaalap belső felületén. Itt természetes fejtartás mellett egy ferdén előrelejtő elülsőnek nevezett (facies anterior pyramidis) és egy majdnem függőleges állású hátsó (facies posterior pyramidis) felszíne keletkezik.

4/13. ábra. A halántékcsont pyramisának beilleszkedése a koponyaalapba (paramedian sagittalis metszés)

E két, a koponyaüreg felé tekintő felszín által alkotott él a koponyaalap két nagy gödrét, a középső és hátsó koponyagödröt (fossa cranii media et posterior) választja el egymástól.

A pyramis elülső felszínén található fontosabb képletek a következők

♦ a pyramis csúcsán ujjbenyomathoz hasonló bemélyedést (impressio trigemini) okoz az V. agyideg (n.trigeminus) itt fekvő érződúca;

♦ az elülső felszín közepe táján két kis nyílásból (hiatus canalis nervi petrosi majoris et minoris, az előbbi kissé hátrább fekszik) két párhuzamos vályú (sulcus nervi petrosi majoris et minoris) húzódik medial felé előre, majd az ékcsont nagy szárnya és a pyramis csúcsi része közt levő tág szaggatott nyílásnál (foramen lacerum) mindkettő véget ér;

♦ az előbbi nyílásoktól oldalt gömbölyded dombszerű kiemelkedést okoz a labyrinthus (lásd hallószerv) felső ívjárata (eminentia arcuata);

♦ ettől előrefelé az elülső felszín áttetsző, sőt sokszor likacsossá válik; ez a pars petrosa alapi részébe elölről és oldalról barlangszerűen bevájt dobüreg (részletesen lásd a hallószervnél) teteje (tegmen tympani).

A pyramis hátsó felszínén található fontosabb képletek:

♦ Oldalfelé irányuló – tehát a pyramis hátsó felszínével medial felé hegyesszöget képező – kb. 3 mm tágasságú járat, a belső hallójárat (meatus acusticus internus), amelynek nyílását porus acusticus internusnak nevezzük. A hallóideget (VIII. agyideg) és az arcideget (VII. agyideg), valamint a belsőfül ereit tartalmazó közös járat néhány milliméter után véget ér, és külön idegcsatornákra és likacsokra bomlik, amelyek részletes ismertetése a hallószervre tartozik.

♦ Az előbbi nyílástól oldalra az említett eminentia arcuata alatt lapos gödörben tűszúrásnyi, ferdén lefelé irányuló nyílással nyílik a belsőfül egy járata: az aquaeductus pestibuli. A pyramis e felszínét határoló két élen egy-egy barázdát találunk: felül a sulcus sinus petrosi superiorist, alul a nyakszirtcsont basilaris részével közösen alkotott sulcus sinus petrosi inferiorist a hasonnevű venás öblök befekvésére.

A pyramis érdes, gödrös alsó felszíne a koponyaalap felől látható. Fontosabb képletei a következők:

♦ Oldalsó részén tűszerűen hegyes nyúlvány (processus styloideus)[43]21ugrik elő (könnyen letörik, ezért sok koponyán csonka).

♦ Ettől oldalra és kissé hátrafelé a processus mastoideus irányában függőleges csatornanyílása (foramen stylomastoideum) látható. Ez a csatornáknál külön említendő facialis csatorna külső nyílása.

♦ A processus styloideustól medialisan igen változékony alakú és nagyságú sima falú gödör (fossa jugularis) tűnik fel. A pyramis hátsó éle és a nyakszirtcsont oldalsó része közt mindkét csont egy-egy bemetszéssel (incisura jugularis) alkotott nyílás (foramen jugulare) tartozéka; részletes ismertetését összefüggéseiben a koponyaalap leírásánál adjuk.

♦ A fossa jugularius előtt és kissé medialisan tág, kerek nyílással indul a könyökszerűen mindjárt élesen előre és medial felé forduló canalis caroticus, a belső fejverőér csatornája.

♦ A fossa jugularis és a canalis caroticus nyílása közt apró szabálytalan gödörből (fossula petrosa) egy, a dobüregbe vezető csatorna (canaliculus tympanicus) nyílik.

Pars tympanica vagy dobüregi rész megértéséhez magzat vagy újszülött koponyáját kell megnéznünk.[44]22 Itt jól látható, hogy ez voltaképpen egyszerű csontos gyűrű (anulus tympanicus), amely felfelé nyitott kivágásával a pars squamosa alsó felszínéhez, a processus zygomaticus gyökeréhez illeszkedik. Lényegében a dobhártya csontos keretét képezi. Később elsősorban kifelé növekedve, felfelé nyílt vályúszerű csontlemezzé alakul, és a külső hallójáratot (meatus acusticus externus), külső pereme pedig a külső hallónyílást (porus acusticus externus) fogja közre a pars squamosával. A pyramis oldalsó részén előrefelé tekintő barlangszerű gödröt dobüreggé (cavum tympani) zárja le.

A 4/14. ábra sémás sagittalis metszetben mutatja, hogy a halántékcsont különböző részei hogyan illeszkednek egybe. Különösen azt érdemes megfigyelni, hogy a pars petrosa tegmen tympanija, azaz a dobüreg tetőlemezének elülső széle a pars tympanica elülső és a pars squamosa medial felé beforduló részének hátsó széle közé ékelődik. Így itt két hasadék keletkezik. Az elülső, amely a koponyagödörbe vezet (fissura petrosquamosa), nem fontos, de annál jelentősebb a dobüregből kivezető [fissura petrotympanica (Glaseri)], amelyen a chorda tympani (lásd n. facialis) halad át.

4/14. ábra. A halántékcsont paramedian sagittalis metszete (lateralisabban, mint a 4/13. ábrán) a három fő rész (pars petrosa, pars squamosa és pars tympanica) illeszkedésének magyarázatára

A halántékcsonton áthaladó és a belsőfül részeivel kapcsolatban nem álló nevezetesebb csatornák a következők:

Canalis facialis. Az arcideget (VII. agyideg) tartalmazó csontcsatorna, mely a meatus acusticus internus fenekéről indul, és eleinte a pyramis hossztengelyére merőlegesen halad. Rövid lefutás után eléri az elülső felszínt, amely alatt lateral felé hajlik (geniculum canalis facialis). Itt a csatornának kis nyílása van; ez a már említett hiatus canalis nervi petrosi majoris, az arcideg egy ágának (n. petrosus major) leadására. A canalis facialis innen a pyramis tengelyével párhuzamosan hátrafelé és oldalfelé halad a dobüreg medialis falán kiemelkedést okozva. A dobüreg hátsó és medialis fala szögletében lefelé fordul, és függőleges irányban futva a foramen stylomastoideummal nyílik a pyramis alsó felszínén. Utolsó szakaszából vékony csatorna (canalicus chordae tympani) indul, amely a dobüreg hátsó falán nyílik.

Canaliculus tympanicus. Vékony csatornácska, mely a pyramis alsó felszínéről, a fossuk petrosából indulva bejut a dobüregbe, annak alsó és medialis fala szögletében. Az utóbbin mint elágazó barázdarendszer követhető, és végül mint az említett hiatus canalis nervi petrosi minoris átfúrja a dobüreg tetejét. A IX. agyideg (n. glossopharyngeus) egyik ága van benne.

Canalis musculotubarius. Vékony, vízszintes csontlemezzel tökéletlenül elválasztott kettős csatorna, melynek felső részében (semicanalis musculi tensoris tympani) a dobüreg egyik izma (m. tensor tympani), alsó részében (semicanalis tubae auditivae) a dobüreget a garattal összekötő nyálkahártyával bélelt fölkürt (Eustach-féle kürt tuba auditiva)csontos része halad. A dobüreg elülső falának felső részéből veszi eredetét, és a pyramis elülső élén voltaképpen nem is él, hanem keskeny, de külön le nem írt felszín nyílik az agyalapon.

Canalis caroticus. A pyramis alsó felszínén a már említett módon felfelé induló, kb. 5 mm tágasságú csatorna. Rövid lefutás után megtörve, a pyramis tengelyében fut előre- és medial felé, majd a pyramis csúcsán nyílik, a csúcs és az ékcsont által közrefogott belső nyílással. A felső fejverőér e csatornán keresztül lép be a koponyába.

Nyakszirtcsont (os occipitale)

A nyakszirtcsont (os occipitale) páratlan agykoponyacsontokból álló sagittalis, felfelé nyílt csontív hátsó tagja. A koponyának részben alapját, részben nyakszirti tájékát alkotja. Pikkelyrészét a két falcsont fogja közre a lambda-varrattal, ettől előre a halántékcsontok csecsnyúlványi részei, majd előrébb pyramisai határolják. Előrefelé korán elcsontosodó synchondrosissal függ össze az ékcsont testével. Kagyló alakú részei a koponya öreglikát (foramen magnum) fogják körül. Ez tág, ovális nyílás sagittalis irányú hossztengellyel; síkja természetes fejtartás mellett közel vízszintes. A foramen magnumon keresztül függ össze a nyúltvelő a gerincvelővel, de itt lép be a koponyaüregben még két nagy verőér – a páros arteria vertebralis – és a két XI. agyideg alsó része. Részei: az öreglik előtt elhelyezkedő pars basilaris, az előbbit két oldalról közrefogó partes laterales és a koponya nyakszirti részét képező pikkely (squama occipitalis).

A pars basilaris a foramen magnum elülső pereme felé mintegy 45°-ban lejtő rövid, téglalap alakú csontrész. A koponyaüreg felé harántirányban gyenge vájulatot mutat. Felfelé felnőttkoponyán alig látható zegzugos harántvonalnak megfelelően megy át az ékcsont testének hátsó felszínén levő dorsum sellaebe (lásd az ékcsontnál). E vonalnak megfelelően 16 éves korig az ékcsont testét a pars basilaristól a syndrochondrosis sphenooccipitalis választja el. A két csontrész által alkotott lejtőt clivusnak nevezik. A pars basilaris külső felszíne hasonlóképp sima, harántul gyengén domború, középső és hátsó harmada között a középvonalban gyenge gumó (tuberculum pharyngeum) látható. Két oldala nem varrattal, hanem egy-egy synchondrosis petrooccipitalisszal illeszkedik a pyramis csúcsi részének hátsó éléhez. A belső oldalon itt a két érintkező csont közösen alkotja a már említett barázdát (sulcus sinus petrosi inferioris).

A partes laterales belső felszínén, mindjárt a pars basilaristól való eredésüknél egy-egy lapos dudor (tuberculum jugulare) emelkedik ki. Ez alatt a foramen magnum belső pereméből elég tág csatorna (canalis hypoglossi) ered, amelyen keresztül a XII. agyideg hagyja el a koponyaüreget. A tuberculum jugularétól oldalt a pars lateralis oldalsó szélénél mély bevágás látható (incisura jugularis), amely a pyramis hátsó élének átellenes, kevésbé feltűnő bevágásával együtt nagy nyílást (foramen jugulare) fog közre. A nyílást mindkét bemetszésen levő, de rendszerint szabálytalan beugrás (processus intrajugularis) jelzetten 8-as idomúvá teszi, medialis és kissé előrébb levő kisebb, s lateral felé és hátrább eső nagyobb részre osztva a foramen jugularét. Az előbbin a IX., a X. és a XI. agyideg, az utóbbin a koponya venás vére hagyja el a koponyaüreget. Az incisura jugularis mögött a pars lateralistól medial felé domború ívű, mély és széles barázdarész (sulcus sinus sigmoidei) látható, mely a halántékcsontnál említett hasonnevű barázda folytatása. A partes laterales külső koponyaalapi felszínén feltűnő képződmény a két condylus occipitalis. Előre gyengén konvergáló, cipőtalphoz hasonló két domború felszín, amelyek együttesen harántul fekvő hossztengelyű tojásidom részeinek felelnek meg. Oldaluk elülső részén nyílik a canalis hypoglossi, melynek lefutása tehát oldalfelé és előrefelé irányul.

A squama occipitalis a nyakszirtcsont legnagyobb, kagylóhéj alakú része. Külső domború felszíne közepén erős, élőben is kitapintható kiemelkedés látható (protuberantia occipitalis externa). Belső felszínét egy kereszt alakú, magasított barázda vagy részben csontlécrendszer négy gödörre választja szét. A két felső gödörbe a nagyagyféltekék nyakszirti lebenyei, a két alsóba a kisagyféltekék illeszkednek be. – A kereszt alakú kiemelkedés középpontját a külső protuberantiának átellenes helyzetű protuberantia occipitalis interna képezi. Ettől a középvonalban felfelé húzódó sekély barázda a sulcus sinus sagittalis superioris, amely a két falcsont által közösen alkotott hasonnevű barázda folytatása. A protuberantia occipitalis internától vízszintes síkban jobbra és balra futó két magasított barázda a sulcus sinus transversi. Ezek a nyakszirtcsont lateralis szélein túl a falcsont hátsó-alsó szögletére folytatódnak, ahol már sulcus sinus sigmoidei a nevük. A középvonalban lefelé haladó elég éles csontléc (crista occipitalis interna) az öreglik hátsó pereménél két ágra válik szét.

Ékcsont (os sphenoidale)

Az ékcsont (ossphenoidale) repülő denevérre vagy rovarra emlékeztető csont, amely a koponyaalap központi részét képezi; innen ered a neve is (közbeékelt). Nem csupán az agykoponya alkotásában vesz részt, hanem elülső felszínei és lefelé irányuló nyúlványai révén az arckoponyának is fontos alkotórésze.

Részei: a páratlan test (corpus) és a páros kis szárnyak (ala minor), nagy szárnyak (ala major) és röpnyúlványok (processus pterygoideus).

A corpus ossis sphenoidalis kocka alakú, elülső részében nagyobb üreget (sinus sphenoidalis) magában foglaló, többi részében szivacsos csontrész. Alakjának megfelelően hat felszínét különböztetjük meg.

Elülső felszíne az orrüreg felső része felé tekint, s ennek felfelé és hátrafelé zárt szögletének (lásd csontos orrüreg) hátsó falát alkotja. Vékony csontlemezek képezik, amelyeket középen függőleges léc választ el a csontos orrsövénnyel való összeilleszkedésre. A léctől kétoldalt a sinus sphenoidalis egy-egy változatos tágasságú nyílással (apertura sinus sphenoidalis) közlekedik az orrüreg fentebb említett szögletével. A sinus sphneoidalist rendszerint nem pont a középvonalban sagittalis sövény választja két részre.

Alsó felszíne vízszintes, és a csontos orrüregnek hátrafelé való – valóságban a garatba vezető – kijáratát (choana) felülről határolja. Oldalsó részétől száll le a két röpnyúlvány, közepéhez az orrsövény alsó hátsó részét alkotó ekecsont (vomer) illeszkedik.

Hátsó felszíne jobbára a nyakszirtcsont pars basilarisával összeilleszkedő, ill. felnőttben összenőtt.

Oldalsó felszínei elülső alsó részéből indulnak el a nagy szárnyak, ezért rejtettek; hátsó részén mély, közel függőlegesen futó barázda (sulcus caroticus) a pyramis csúcsával zárja közre a carotis csatorna koponyaüregbe való belépését.

Felső felszíne a legbonyolultabb és orvosgyakorlati szempontból rendkívül fontos. Elülső része a rostacsont lamina cribrosájával alkotott varrat mögött vízszintes felszínt képez, amely oldalfelé simán megy át a kis szárny felső felszínébe. Emögött harántbarázda halad (sulcus chiasmatis), amely fölött közvetlenül a látóidegek kereszteződése fekszik. A barázda hátsó szélét középen lépcsőfokszerű kiugrás határolja, a tuberculum sellae. Ezzel kezdődik az ék-csont – illetve az egész koponyaalap – egyik legfontosabb része: a töröknyereg (sella turcica). Ez lényegében a tuberculum sellae mögött elhelyezkedő két oldalra nyílt gödör (fossa hypophysialis), amelyet hátulról a dorsum sellae, a clivusból ferdén felfelé nyúló csontlemez határol (4/15. ábra). A dorsum sellae két széle felfelé két kis gumóban (processus clinoideus posterior) végződik, amelyek onnan nyerik a nevüket, hogy a kis szárny hátrafelé kiugró processus clinoideus anteriorjaival a sella mélyedését mint régi típusú ágy négy oszlopa határolják.

4/15 ábra. A koponya oldalirányú röntgenfelvétele (a SOTE Radiológiai Klinikájának anyagából). Számos, csupán a radiológiából megismert részlet közt kiemelkedő általános orvosi jelentőségű a sella turica kontúrvonala

Nem lehet eléggé kiemelni a koponya e részének fontosságát. A töröknyereg oldalnézet, kontúrvonalát minden orvosnak pontosan mernie kell, és képesnek kell lennie emlékképének pontos visszaidézésére.

Ala minor. Az ékcsont kis szárnya a test felső felszínéből eredő. vékony, kardszerű vízszintes csontlemez, amely elöl varratban egyesül a homlokcsont orbitalis részének hátsó szélével. Hátrafelé szabad széle a koponyaalap elülső és középső gödrei közti határt képezi. Az ékcsont testéről eredő két gyökere a látóideg és a szemüreg arteriája átlépésére szolgáló canalis opticust fogja közre. A kis szárny alsó felszíne és a nagy szárny felső széle között hosszú hasadék: a fissura orbitalis superior látható.

Az ala major a test oldalsó felszínén ered, és három felszínével, a koponya különböző tereinek alkotásában vesz részt.

Belső, a koponyaüreg felé tekintő homorú felszíne (facies cerebralis) a középső koponyaárok alkotásában vesz részt. A kis szárnnyal hosszú, keskeny, a szemüregbe vezető rést (fissura orbitalis superior) fog közre, amelyen a III., a IV. és az V. agyideg első ága, valamint a VI. agyideg és a szemüreg felső venája halad át. Tövén a test mellett kerek átmetszetű csatorna (foramen rotundum) vezet előre, ezen az V. agyideg 2. ága lép ki a koponyaüregből. Ettől hátra- és lateral felé, már a nagy szárnynak a halántékcsont pyramisa és pars squamosája közé beszögellő hátsó kihegyesedő részén van egy nagyobb ovalis nyílás (foramen ovale) az V. agyideg 3. ága számára, s egy kisebb nyílás, a foramen spinosum, amelyen a keményagyhártya fő verőere (a. meningea media) lép be a koponyaüregbe.

Külső felszíne a koponya oldalsó falának alkotásában vesz részt, amely egyben a koponya halántéki és halánték alatti gödre is. Egy elölről hátrafelé haladó csontos taréj (crista infratemporalis) ezt a felszínt megtöri, és egy felső, függőleges facies temporalisra, valamint egy alsó, vízszintes, lefele néző facies infratemporalisra osztja.

Előre- és kissé medial felé néző lapos rombusz alakú felszíne, a facies orbitalis, a szemüreg oldalfalának alkotásában vesz részt. A rombusz felső és alsó oldalát egy-egy rés, a felső és az alsó szemgödri hasadék (fissura orbitalis superior et inferior) határolja. Oldalsó határát a homlokcsonttal és a járomcsonttal alkotott varrat jelzi.

A nagy szárny tövének van egy kis előre-, a felső állcsont felé tekintő felszíne, a facies maxillaris, amelyen a foramen rotundum nyílik. Ez a felszín az arckoponya nevezetes kis üregét: a fossa pterygopalatinát határolja.

A processus pterygoideus a test és a nagy szárny találkozási területéről függőlegesen lefelé irányuló kettős csontlemez. A két röpnyúlvány határolja két oldalról az orrüreg hátsó nyílását (choana). Két lemeze (lamina medialis et lateralis processus pterygoidei) elöl összefüggve hátrafelé nyílt gödröt (fossa pterygoidea) fog közre.

A lamina lateralis szélesebb, de rövidebb, a lamina medialis keskenyebb, de hosszabb, és vége horogszerűen kifelé hajlik (hamulus pterygoideus).

A medialis lemez hátsó széle a röpnyúlvány töve felé karcsú csónakszerű vájulatra oszlik szét (fossa scaphoidea), melybe a fülkürt porcos része fekszik bele. A processus pterygoideus tövét hátulról előre vékony csatorna járja át (canalis pterygoideus), amely elöl a nagy szárny maxillaris felszínén nyílik.

Homlokcsont (os frontale)

A homlokcsont (osfrontale) a nyakszirtcsontnak mintegy ellenpólusát képezi, annyi különbséggel, hogy kisebb részben vesz részt a koponyaalap elülső részének alkotásában. Jókora pikkelyrésze az agykoponya homloki oldalát foglalja el. Kifejezetten kagylóhéj alakú, az os occipitalénál erősebb homorulatú csont.

Részei: a pikkely (squama frontalis), a szemüregi rész (pars orbitalis), és az orrgyöki rész (pars nasalis). A szemüregi rész páros, a másik kettő egy, eredetileg a középvonalban haladó varratban még gyermekkorban egységes csonttá olvad össze; a varrat alsó része az orrgyök fölött még később is felismerhető, kivételesen az egész élet során megmarad.

Squama frontalis. Hátsó széle a falcsontok elülső szélével a sutura coronalist alkotja. Az ékcsont nagy szárnyát elérve a csont hátsó széle ferdén előre- és lefelé halad a nagy szárny felső szélével varratot képezve, majd a homlokcsontnak az arckoponya felé átmenő oldalsó pillérét képező processus zygomaticusba folytatódik.

Elülső felszíne sima, egyénileg igen változó domboruságú, rajta a két szemüreg felett eredeti csontosodási pontjainak helyét két. változatos fejlettségű, nőben és gyermekben kifejezettebb dudor (tuberfrontale) jelzi. A szemüreg felső szélénél, ennek felső peremét alkotó margo supraorbitalisszal határos a squama a szemüregi résszel. A margo supraorbitalis medialis pillére az orrgyöki részbe, oldalsó pillére a már említett processus zygomaticusba megy át. Közepétől kissé medial felé kb. 1 mm tág lyuk [foramen supraorbitale (lehet incisura is)] vezet ki a szemüregből. Ettől kb. 1 cm-nyire medial felé – már az orrgyöki rész közelében – a szemüreg peremén sekély bevágás [incisura frontalis (ritkán foramen)]jelzi a szemüregből a homlokra kifutó medialisabb ér- és idegcsoport kilépési helyét.

A squama belső felszínén a középvonalban változatos élességű csonttaraj (crista frontalis) halad, mely felfelé hamarosan magasított barázdára válik szét; ez a sulcus sinus sagittalis superioris kezdete.

Partes orbitales. A koponyaalap felé erkélyszerűen beugró, felfelé domború, háromszög alakú, meglehetősen vékony csontlemezek, amelyek közt a közepén téglalap alakú bevágás (incisura ethmoidalis) fogadja be a rostacsontnak a koponyaalap alkotásában részt vevő szitalemezét. Hátrafelé a pars orbitalisok az ékcsont kis szárnyával alkotnak varratot.

Pars nasalis. A két orrgyök felé összetérő felső szemüregperem közt pillérszerűen lefelé kiugró zegzugos varratszélekkel végződő kiemelkedés. Ehhez illeszkednek alulról a középvonal két oldalán az orrcsontok (os nasale), majd az arckoponya medialis pillérét képező felső állcsonti homloknyúlványok. Az orrcsontok támasztékául és a csontos orrsövény felső részének hozzáilleszkedésére szolgál egy változatos alakú, lefelé is kissé előreirányuló tövis: a spina nasalis.

A varratok mögött szabálytalan gödrök között egy elég tág nyílás tűnik fel kétoldalt az orrgyöki rész alsó felszínén, amely a homlokcsont pikkelyébe, szemüregi és orrgyöki részébe igen változatos mértékben beterjedő homloköbölbe (sinus frontalis) vezet (4/15. ábra). Ez az üreg is az orrüreg nyálkahártyával bélelt légtartalmú melléküregeihez tartozik; középen rendszerint aszimmetrikusan sagittalis sövénnyel teljesen szétválasztott. Említett nyílása a pars nasalis alsó felszínén még nem képezi egyúttal az öböl kijáratát. Ez a nyílás a rostacsont lefelé tölcsérszerűen szűkülő járatába (infundibulum ethmoidale) megy át, és csak a rostacsonton nyílik az orrüregbe.

A homlokcsont alakja nemek szerint jellegzetesen változó. Nőben az erősebb tuber frontalék miatt a homlok síkja függőlegesebb állású, majd a tuber fölött élesebben megtörve megy át a koponyatetőbe.

Férfiban a tuber frontale gyengébb fejlettsége és főleg a felső szemhéjperem, illetve annak medialis része felett néha ereszként kiugró két arcus superciliarisnak nevezett csontkiemelkedés miatt a homlok kissé jobban hátradől, és enyhébb görbülettel megy át a fejtetőbe. A homlokcsont elülső reliefje fontos tényezője a férfias arcélnek, de az arcus superciliarisok túl erős fejlettsége primitív ősemberi vagy éppenséggel állatias kifejezést kölcsönöz az arcnak. Régebben a „bűnöző egyik típusát” vélték ebben felismerni, míg a magas, domború homlok a magasabb rendű szellem külső jelének számított. Ez természetesen romantikus, minden tudományos alapot nélkülöző képzet.

Az arckoponya csontjai

Rostacsont (os ethmoidale)

A rostacsont (osethmoidale) a két szemüreg közét elfoglaló, egészében kocka alakú, nagyobbára papírvékony csontlemezekből felépített és légtartalmú üregeket magában foglaló páratlan csont. Az orrüreg felső részét alkotja, és oldalsó falaival a szemüreg medialis falának képzésében vesz részt. Szerkezete legjobban frontalis metszetéből érthető meg (4/16. ábra).

Gerincét két, keresztben álló – sagittalis és horizontalis állású – csontlemez képezi. A sagittalis középsíkban elhelyezkedő függőleges lemeze (lamina perpendicularis) az orrsövény felső részét alkotja. E lemez a vízszintes helyzetű lamina cribrosántúlterjedve tarajszerűen benyomul a koponyaüregbe (crista galli). A lamina cribrosa vagy rostalemez – ez adja a csont nevét az os frontale incisura ethmoidalisát tölti ki, hátrafelé az ékcsont testével képez varratot. Mindkét oldalon két, eléggé szabálytalan sorban helyezkednek el likacsai, melyeken keresztül a szaglóidegszálak lépnek be a koponyaüregbe. A rostalemez két oldalán „függnek” a rostacsont téglaidomú labyrinthusai (labyrinthus ethmoidalis). Ez légtartalmú, nyálkahártyával bélelt üregek egymással összefüggő rendszere, melyeket cellulae ethmoidales néven foglalnak össze; az orrüreg melléküregeihez tartoznak. A rostacsont-labyrinthus üregeit oldalfelé papírvékonyságú csontlemez (lamina orbitalis) zárja le a szemüreg felé.

4/16. ábra. A csontos orrüreg frontalis metszete. Piros: a homlokcsont, a vomer és az alsó orrkagyló. Kék: a felső állcsont (a nyíl az ábra bal oldalán a sinus maxillaris kijáratát jelzi)

A labyrinthus medialis oldala egyúttal az orrüreg lateralis falát képezi. A rostasejteket itt bezáró csontlemez ugyan jobbára egységes, de igen bonyolult domborzatú. E falról emelkedik el két kagylóhéjszerűen lefelé görbülő csontlemez: a felső és a középső orrkagyló (concha nasalis superior et media). A középső orrkagyló alatt egy nagyobb, félgömbszerűen elődomborodó rostasejtet bulla ethmoidalisnak nevezünk, ezt elölről ívszerűen körüljárja egy karcsú, nyelvszerű csontnyúlvány, a processus uncinatus. A kettő között az orrüreg oldalfalának nevezetes rése, a hiatus semilunaris keletkezik. Jobban megérthetjük majd ezeket a viszonyokat az orrüreg leírása nyomán.

A lamina orbitalis és az orrüreg felé tekintő csontlemez nem képes lezárni valamennyi rostasejtet; számos sejt szabadon nyílik azokon a felszíneken, amelyekhez más csontok illeszkednek. A rostasejtek lezárásához ezek a csontok járulnak hozzá, elsősorban az os frontale orbitális és nasalis része, a könnycsont, az ékcsont teste, a felső állcsont és a szájpadcsont. Ezt jól megérthetjük az arckoponya frontalis metszetének sémás rajzából (4/16. ábra). A homlokcsontnál leírt sinus frontalis a rostacsont-labyrinthuson átvezető tölcsérszerű infundibulum ethmoidale útján vezet a hiatus semilunaris területére, ahol az orrüregbe nyílik.

Felső állcsont (maxilla)

A felső állcsont (maxilla) igen szabálytalan, páros csont, amely az arckoponya elülső felszínének tekintélyes részét és a szemüreg alsó falát alkotja. A homloknyúlványával a szemüreg medialis csontkeretét és a csontos orrnyílás keretének kétharmadát képezi, fogmedernyúlványában a felső fogakat hordozza, vízszintes, lemezszerű nyúlványával a kemény szájpad jelentős részét alkotja.

Részei a tetraéder alakú test (corpus maxillae) és a nyúlványok: a homloknyúlvány (processus frontalis), a járomnyúlvány (processus zygomaticus), a fogmedri nyúlvány (processus alveolaris) és a szájpadnyúlvány (processus palatinus).

Corpus maxillae. Az egész bonyolult alakú csont megértésének kulcspontja. A róla eredő nagy nyúlványok mögött a tetraéderidomú test felismerése (4/17. ábra). Ennek megfelelően négy egyenlő oldalú háromszöghöz hasonlító felszín határolja.

Az arc eleje felé tekintő facies anterior felső oldala a margo infraorbitalis egy részét alkotja, ennek lateralis részére azonban a járomcsont hegyes nyúlványa húzódik reá. A felszín közepétől kissé felfelé a foramen infraorbitaléval nyílik a canalis infraorbitalis. Alatta már részben a fogmedri nyúlványra kiterjedő gödör a fossa canina.

Felső, közel vízszintes, de kissé oldalfelé lejtő felszíne a szemüreg fenekét alkotja (facies orbitalis). Ez medialisan a könnycsonttal, majd a rostacsont lamina orbitalisával képez sima varratot, hátsó csúcsához a szájpadcsont szemüregi nyúlványa illeszkedik. Oldalsó szélének hátsó kétharmada az alsó szemüregi hasadékot határolja (fissura orbitalis inferior), előrébb a járomcsonttal képez varratot. Az alsó szemgödri hasadékból sagittalis irányban széles vályú (sulcus infraorbitalis) húzódik előre, mely hamarosan csatornává (canalis infraorbitalis) záródik.

4/17. ábra. A maxilla testének tetraéderidomát magyarázó séma

Hátsó felszíne (facies infratemporalis) az előbbi felszín oldalsó szélével a fissura orbitalis inferiort alkotó élben találkozik. Medialis részéhez alul az ékcsont processus pterygoideusa szorosan odanőtt, feljebb a kettő közt felfelé szélesedő hasadék (fissura pterygomaxillaris) tátong. Ettől kissé oldalt, a hátsó felszínen dombszerű dudor látható: a tuber maxillae. Gyakorlati fontossága abban van, hogy alsó részén kezdődik egy-két likaccsal (foramina alveolaria) a hátsó felső fogazathoz vezető ideg-ér csatornák sora (canales alveolares). Hasonló ideg-ér csatornák erednek a sulcus infraorbitalisból a középső és a canalis infraorbitalisból az elülső fogak számára. E csatornák a test infratemporalis és elülső felszínét alkotó csontlemezben haladnak le a fogmedri nyúlványhoz.

Legkevésbé látható az orrüreg oldalfalának alkotásában részt vevő facies nasalis, már csak azért is, mert a felszín legnagyobb részét nagy nyílás, a hiatus maxillaris foglalja el, amely bevezet a testet csúcsai kivételével kitöltő felső állcsonti öbölbe (sinus maxillaris, Highmore-féle öböl). Ez az orrüreg legnagyobb mellékürege. Sértetlen koponyán a valóságban az arckoponya egyéb csontjai egy kis felső nyílás kivételével csontosan elzárják a hiatus maxillarist. Teljesen kiszabadított, de egyébként sértetlen maxillán az orrüregi felszínből csak keskeny perem van meg. Elöl a felfelé irányuló homloknyúlvány mögött e felszínen mély függőleges barázdát látunk, amelyet a könnycsont és az alsó orrkagyló canalis nasolacrimalisszá egészít ki.

Processus frontalis. Karcsú, felfelé szálló pillér, amely felfelé a homlokcsonttal és előrefelé az orrcsonttal képez varratot. Hátsó széléhez közel éles taraj (crista lacrimalis anterior) húzódik felfelé, amely az orbita medialis falán a könnytömlőt magába foglaló gödröt határolja elölről. A nyúlvány hátsó széle a könnycsonttal alkot sima varratot.

Processus zygomaticus. Nem annyira nyúlvány, mint inkább érdes, az alsó szemgödri szélbe áthajló felszín, amely a járomcsonttal képez varratot. Voltaképpen megfelel a tetraéder három oldalsó (a nasalis kivételével) felszíne által alkotott csúcsnak. E csúcsból lefelé az első zápfog irányába erős csontív húzódik a fogmedri nyúlványhoz; ez a felső fogsor legfőbb támasztópillére.

Processus alveolaris. Fél patkó alakú vízszintes ívet alkot, amely a másik oldali csont azonos nyúlványával a középvonalban varratot képezve létrehozza a felső fogmedri ívet (arcus alveolaris). Ennek mély, kúpszerű mélyedéseibe (alveoli dentales) vannak beékelve a fogak gyökerei. A szomszédos alveolusokat egymástól a septa interalveolaria, a többgyökerű fogak gyökereit egy alveoluson belül a septa interradicularia választják el egymástól. Főleg az első fogak gyökerei a maxilla külső felszínén is látható kiemelkedéseket (juga alveolaria) okoznak.

A fogmedri és a homloknyúlvány együttesen éles széllel határolják el a csontos orrnyílás (apertura piriformis) alsó szélesebb részét. A középvonalban a két fogmedri nyúlvány előre kiugró tövisben (spina nasalis anterior) találkozik az orrnyílás alatt.

Processus palatinus. Vékony, a fogmedri nyúlványból a medial felé kiemelkedő, ellipszis kvadráns alakú csontlemez, amely a szemben levő száj padnyúlvánnyal a sutura palatina medianában,a szájpadcsont vízszintes részével pedig harántvarrattal (sutura palatina transversa) illeszkedik össze. A sutura palatina medianában a két szájpadnyúlvány az orrsövény felé kiemelkedő csontlécet (crista nasalis) alkotja.

Járomcsont (os zygomaticum)

A járomcsont (os zygomaticum) az arc idoma alakításának, de egyben az arckoponya statikájának legjelentősebb tényezője. Ez viszi át és osztja szét a felső fogakra nehezedő nyomást az arckoponya (és a szemgödör) oldalsó pillérére és hátsó támasztó pillérére: az arcus zygomaticusra. Egyben a szemüregi nyílás (aditus orbitae) külső keretét alkotja. Oldalsó arci felszíne képezi az arc pofagumóját, amely egyénileg, de főleg népfajok szerint, változó formát kölcsönöz az arcnak. Felfelé nyúló processus frontalisa az os frontale processus zygomaticusával, hátrairányuló processus temporalisa a halántékcsont processus zygomaticusával képez varratot; az utóbbi két processus a járomívet (arcus zygomaticus) alkotja.

Alsó felszíne medial felé ívelő és a szemüreg alsó keretét képező hegyes csúcsban végződő kiugrással a maxilla processus zygomaticusához rögzül.

Arci felszínén kívül szemüregi felszíne az orbita lateralis fala, hátsó, temporalis felszíne pedig a halántékárok (fossa temporalis) alkotásában vesz részt. A szemüregből kiindulva Y alakú finom ideg–ér csatornája apró nyílással az arci és a temporalis felszínen nyílik.

Könnycsont (os lacrimale)

A könnycsont (os lacrimale) vékony[45]23, körömhöz hasonló csontlemez, amely a maxilla homloknyúlványa mögött a szemüreg medialis falát alkotja. Első harmada függőleges fél barázdát (sulcus lacrimalis) képez, amelyet hátrafelé csontél (crista lacrimalis posterior) határol. Az utóbbi képlet hátulról fogja közre a maxilla homloknyúlványával alkotott fossa sacci lacrimalist, a könnytömlőt befogadó gödröt. Alsó széléről előugró horogszerű nyúlványa a maxilla teste nasalis felszínén levő barázdát egészíti ki, felső részében a maxillánál már említett könnycsatornává (canalis nasolacrimalis). A csont medialis felszíne részt vesz néhány elülső rostasejt oldalfelé való lezárásában.

Orrcsont (os nasale)

Az orrcsont (os nasale) páros, téglalap alakú csontocska, mely a csontos orrhát alkotásában vesz részt. Felül a homlokcsonttal, középen a másik oldali os nasaléval, oldalfelé a maxilla homloknyúlványával képez varratot, lefelé a csontos orrnyílást (apertura piriformis) határolja. Belső oldalán az orrháton kifutó érzőideg okoz finom barázdát (sulcus ethmoidalis).

Ekecsont (vomer)

Az ekecsont (vomer) sagittalis állású, ekevasra emlékeztető, rombusz alakú csont; a csontos orrsövény alsó és hátsó részét alkotja. Szárnyszerűen széttérő hátsó-felső széle (ala vomeris) az ékcsont teste alsó felszínének közepéhez támaszkodik. Ferdén előre és lefelé futó elülső széle a rostacsont lamina perpendicularisával képez sima varratot. Ezzel párhuzamos hátsó széle a csontos orrüreg hátsó nyílását osztja ketté. Alsó széle a szájpadnyúlványok által alkotott crista nasalishoz rögzül.

Alsó orrkagyló (concha nasalis inferior)

Az alsó orrkagyló (concha nasalis inferior) önálló, tavikagyló héjához hasonló vékony csontlemez, amely felső részével a rostacsont középső kagylója alatt az orrüreg oldalfalához rögzül, és azzal párhuzamosan futva, emelkedik be az orrüregbe.

Horogszerűen befelé forduló processus maxillarisa a hiatus maxillaris alsó peremével képez varratot, egyben a felső állcsonti öböl nyílását erősen beszűkíti. Processus lacrimalisa előrébb, a maxilla sulcus nasolacrimalisa alsó részét egészíti ki canalis nasolacrimalisszá. Felfelé irányuló apró nyúlvánnyal (processus ethmoidalis) a rostacsont processus uncinatusával létesít kapcsolatot.

Szájpadcsont (os palatinum)

A szájpadcsont (os palatinum) nyomtatott nagy L betűhöz hasonló csont, amely sagittalis állású függőleges (lamina perpendicularis) és vízszintes (lamina horizontalis) lemezből áll.

A lamina perpendicularis a maxilla nasalis felszíne és az ékcsont processus pterygoideusának medialis lemeze közti hézagot hidalja át és zárja le az orrüreg felé. Egyben azonban főleg alsó részében belülről ráfekszik a maxilla teste nasalis felszínének egy részére is, és ezzel hozzájárul a hiatus maxillaris csontos beszűkítéséhez. Belső felszínén levő két lécszerű kiemelkedéséhez rögzül feljebb a középső, lejjebb az alsó orrkagyló hátsó vége. Felfelé az ékcsont teste alatt egy bevágás (incisura sphenopalatina) két részre osztja ezt a lemezt. Az elülső rész az ékcsont teste elülső felszínével való érintkezésen kívül előrefelé is nyúlik, és a szemüreg feneke alkotásához járul hozzá. E része, a processus orbitalis, gyakran egy rostasejtet is segít itt elzárni. A hátsó nyúlvány (processus sphenoidalis) az ékcsont testének alsó felszínéhez rögzül, amely így az incisura sphenopalatinát foramen sphenopalatinummáegészíti ki.

A lamina horizontalis a maxilla szájpadnyúlványa mögött hozzájárul a csontos szájpad hátsó részének alkotásához. A két lemez közti szöglet varrattal egyesül a maxilla medialis felszíne és fog-medri nyúlványa hátsó része közti területtel, hátrafelé nyúlva pedig a processus pterygoideus két széttérő lemeze közti rést tölti ki.

A szájpadcsont függőleges lemeze a maxilla testének hátsó tompa élével és a processus pterygoideus elülső felszínével együtt, egy függőleges leszálló csatornát (canalis palatinus major) fog közre.[46]24 E csatorna a kemény szájpadon a szájpadcsont horizontális lemeze és a fogmedri nyúlvány által közösen alkotott nyílással (foramen palatinum majus) nyílik.

A főcsatorna mellékágai (canales palatini minores) hátrafelé leválva, az os palatinum szájpadi felszínén hátrább nyílnak kisebb nyílásokkal (foramina palatina minora). Felfelé a canalis palatínus major a processus pterygoideus tövénél az ékcsont, a felső állcsont és az os palatinum által alkotott tágasabb üregbe (fossa pterygopalatina) megy át, melyről orvosgyakorlati jelentősége miatt külön szólunk.

Állkapocs (mandibula)

Az állkapocs (mandibula) vaskos, igen erős compact csontállománnyal borított abroncs alakú csont, amelyen elülső, parabolaszerűen lapjára hajlított testet (corpus mandibulae) és ennek mindkét végén kb. 125° szögű élirányban való megtöréssel felfelé szálló laposabb ágat (ramus mandibulae) különböztetünk meg. Eredetileg a mandibula páros csont, elöl a középvonalban futó varrattal, mely a legtöbb emlősben megmarad. Emberben még a csecsemőkorban teljesen összenő a két fél.

A test alsó, vaskosabb részét basis mandibulaenak, felső, keskenyebb részét pars alveolarisnak nevezzük. A pars alveolaris széle, a limbus alveolaris hordozza a fogmedreket (alveoli dentales), amelyeket a felső állcsont fogmedri nyúlványához hasonlóan septa interalveolaria választanak el egymástól. A zápfogak két gyökerének medrét septa interradicularia választják el.

Az állcsúcsot háromszögletű, lefelé tekintő alapú kiemelkedés (protuberantia mentalis) alkotja. Ettől kétoldalt a két kisőrlő fog gyökerének jugum alveolaréja közt eléggé tág nyílást találunk (foramen mentale); itt nyílik a mandibula ér–ideg csatornája (canalis mandibulae).

Az állcsúcs belső oldalán az itt eredő nyelv és nyelvcsont feletti izmok eredésére szolgáló tövisszerű kiemelkedések (spina mentalis) találhatók. Ettől oldalt a nyelv alatti mirigy idéz elő sekély benyomatot, illetve alatta az állcsúcs alsó széléhez közel a musculus digastricus mandibulae elülső hasának eredése vált ki érdességet. A kettő közötti területtől a test belső felszínén elég kifejezett, lécszerűen kiemelkedő érdes vonal (linea mylohyoidea) húzódik hátra- és felfelé. Ez a vonal a hasonnevű izom – a szájfenék legfőbb zárólemeze – eredésére szolgál.

A mandibula teste és ága közti szögletet angulus mandibulaenak nevezzük. Mind külső, mind belső oldalán egy-egy rágóizom eredése által okozott érdességet látunk: a külső a tuberositas masseterica, a belső a tuberositas pterygoidea. A két ramus mandibulae a testnél jóval laposabb, síkjaik előrefelé konvergálnak. A ramus felfelé két nyúlványba: a hátsó ízületi nyúlványba (processus condylaris) és az elülső éles processus coronoideusba megy át. A kettőt mély bevágás, az incisura mandibulae választja el. A processus condylaris a ramus felszínére merőleges hossztengelyű henger- és tojásidom közti átmenetnek megfelelő ízfelszínnel borított caput mandibulaeban ér véget. A fej alatt a nyúlvány összeszűkül (collum mandibulae), elülső felszínén izom tapadására szolgáló bemélyedés található (fovea pterygoidea). A ramus belső felszínének középmagasságában, a hátsó széléhez valamivel közelebb elég tág nyílással (foramen mandibulae) indul el a mandibula már említett ér-ideg csatornája (canalis mandibulae). Ezt elölről egy, a nyílás alsó-elülső pereméről felfelé húzódó, nyelvhez hasonló csontlemez védi (lingula mandibulae). A foramen mandibulae alsó pereméből lefelé és előre sekély, de eléggé feltűnő barázda (sulcus mylohyoideus) húzódik a hasonnevű ideg befogadására.

Nyelvcsont (os hyoideum)

A nyelvcsont (os hyoideum) a mandibula alakjára kissé emlékeztető csontocska, mely a nyak elülső kontúrvonalán a vízszintes szájfenéki és a függőleges, de az ádámcsutka kiemelkedése folytán kissé előrefelé haladó vonal közti határra esik. Az ádámcsutka felett végig jól kitapintható.

Középső, csak gyengén előredomborodó téglalap alakú testet (corpus) és ennek kétoldali folytatásába eső, hátragörbülő nagy szarvakat (cornu majus) különböztetünk meg. Felnőttben csontos, de a testtel synchondrosisban egyesül, csak öregkorban csontosodik vele össze. A test és a nagy szarv határáról felfelé és kissé hátrafelé irányul a kis szarv (cornu minus), mely általában porcos, csak előrehaladottabb korban tartalmaz csontszövetet.

Ne mulasszuk el előbb saját magunkon, majd más személyen begyakorolni a nyelvcsont kitapintását. A nyakon a legfontosabb tájékozódási elem. Váratlan szituációban (sürgős műtétek, elsősegélynyújtás stb.) élet és halál kérdése lehet az orvos biztos tájékozódása ezen a területen.

A koponya egészben

A koponyacsontok egyenként való leírása csupán azt a célt szolgálja, hogy a koponyát egészében, illetve annak orvosgyakorlati szempontból fontos üregeit és tereit megértsük. Ezt a fontos ismeretanyagot az alábbi fejezetben foglaljuk össze.

Koponyatető (calvaria)

Határa a koponyaalappal csak mesterségesen vonható meg a felső szemgödri szél felett 1–2 mm-rel kezdődő és a protuberantia occipitalis externáig körben futó vonallal. Alkotásában a falcsontok és a homlokcsont squamája majdnem egészen, a nyakszirtcsont pikkelyének felső része és kétoldalt a halántékcsont pikkelyének kis felső szakasza vesz részt. Félbevágott tojáshéjhoz hasonló azzal a különbséggel, hogy elülső (homloki) része nem olyan hegyes.

Külső felszíne sima, rajta elöl a két tuber frontale és oldalt a két tuber parietale jelzi a homlokcsont két és a falcsontok egy-egy csontosodási pontjának a helyét (lásd a koponya fejlődése). Erősen fogazott varratai a koponyatetőt igen szilárd, főleg összenyomásnak ellenálló szerkezetté teszik. Közepén a falcsontok közötti nyílvarrat (sutura sagittalis), a falcsontok és a homlokcsont közötti koronavarrat (sutura coronalis), hátul pedig a squama occipitalist közrefogó, a nyílvarrattal együtt fordított Y alakú lambda-varrat (sutura lambdoidea) húzódik; mind erősen fogazott. A falcsont alsó határán a sutura squamosa valódi pikkelyvarrat, amelyben a halántékcsont kívülről széles peremmel felfekszik a falcsont kisebb sugarú alsó peremére, így ez is kellő mechanikai védelmet nyújt.

A varratok korai (a növekedés teljes lezárulása előtti) elcsontosodásának az a következménye, hogy a koponya az elcsontosodott varratra merőleges irányban nem tud növekedni (Virchow-féleszabály). Legközönségesebb a sutura sagittalis korai elcsontosodása esetén fellépő csónakfejűség (scaphokephalia), mert a koponya csak a sutura coronalisnak és lambdoideának megfelelően tud nőni. A sutura coronalis korai elcsontosodása nyomán a növekedés a koponyaalap körül futó (a sphenoidaléval, temporaléval és a nyakszirtcsonttal alkotott) varratokban csak felfelé irányulhat; az így létrejött koponyaalak a toronyfejűség (turricephalia).

Belső felszínén a középvonalban a homlokcsonton magasítva és keskenyen kezdődő és a protuberantia occipitalis internára felfutó, itt már jóval szélesebb barázda: a sulcus sinus sagittalis superioris fut a hasonnevű koponyaűri venás öböl befogadására. Ezt főleg a falcsonti területen kétoldalt a már említett szabálytalan gödrök (foveolae granulares) kísérik, amelyeket az agyhártyának az agy–gerincvelői folyadék levezetésében fontos képződményei vájnak ki maguknak.

A falcsont és részben a homlokcsont területén faágszerűen elágazó rajzolatot (sulci arteriosi) okoznak a keményagyhártyát ellátó verőerek elágazódásai. A legfontosabb barázda – a nagy középső agyhártyaverőér (a. meningea media) számára – az os sphenoidale nagy szárnya hátsó csücskén kezdődik a foramen spinosummal, részben a squama temporalison, részben ismét az ékcsont nagy szárnyán halad, majd elágazódva felér a falcsontra és a homlokcsont pikkelyére. Orvosgyakorlati szempontból (lásd később) a koponyatető legfontosabb képződménye.

A koponyatető csontjai egységes belső felépítésűek. Kívül-belül egy-egy kompakt csontállományból álló lemezből (lamina externa és interna) és a köztük levő szivacsos csontállományból (diploe) épülnek fel. A diploét vörös csontvelő tölti ki, benne haladó nagyobb venák csatornákat (canales diploici) képeznek.

A koponyatető eme szerkezetéből érthető, hogy külső erőhatások következtében a csont rugalmassága folytán bizonyos torzulás (befelé való horpadás) a csont törése vagy repedése nélkül is bekövetkezhet, de rendszerint csak az erőhatás idejére. Az erőhatás jellege és körülményei, valamint a csont egyénileg is változó minősége szerint (lásd az igazságügyi orvostanban és a traumatológiában) igen változatos formában következhetnek be törések, amelyek a gömbhéjszerű konstrukció folytán leggyakrabban csupán repedések. Sajnos a sulci arteriosiba bemélyedt verőerek ilyen repedések során elszakadhatnak. Sőt a koponyát kívülről érő erőművi hatás, ha csak pillanatnyilag is, befelé horpasztja a csontot, és a csont külső lemeze meg sem kell hogy sérüljön, de a lamina interna megrepedhet, és elszakíthatja valamelyik arteriás ágat. Az így keletkezett vérömleny (epiduralis haematoma) az agy összenyomása miatt életveszélyes állapothoz vezet. Csak a kórfolyamat idejében való felismerése és a vérző arteria lekötése mentheti meg a sérült életét.

Koponyaalap (basis cranii)

A koponyaalap fogalma a koponyaüreg felszíne felől nézve egyértelmű (basis cranii interna), azaz az egész koponya területét elfoglaló egységes kivájt felszín. Alsó felszínén (basis cranii externa) a helyzetet bonyolítja, hogy az agykoponya elülső részéhez hozzánőtt arckoponya elfedi az agykoponya basisának külső felét. Itt a koponyaalap a szemüreg és az orrüreg tetejét alkotja, és csak a processus pterygoideusok tövétől hátrafelé válik szabadon áttekinthetővé. Minthogy a szemüreg és az orrüreg leírásában külön foglalkozunk a két üreg tetejével, a basis cranii externa leírását csak a processus pterygoideusok vonalától hátrafelé adjuk meg.

Koponyalap belső felszíne (basis cranii interna). A koponyaalap belső felszínét elölről hátrafelé lépcsőzetesen süllyedő három koponyagödör: elülső (fossa cranii anterior), középső (fossa cranii media) és hátsó (fossa cranii posterior) képezi.

Az elülső koponyaárok (fossa cranii anterior) az agyvelő homloklebenyeit és bulbus olfactoriusait foglalja magába; a homlokcsont squamájának belső felszínétől az ékcsont ala minorainak hátsó éléig, és középen a sulcus chiasmatisig tart. Oldalsó részei a szemgödrök tetejének domborúsága miatt bedomborodnak a koponyaüreg felé. A középvonalban, a crista gallival elválasztott mély nyílirányú árokká süpped be a koponya alapja, melynek fenekén a rostacsont likacsos rostalemeze (lamina cribrosa) látható. E likacsokon a szaglóideg szálai (fila olfactoria) lépnek be az orrüreg felső részéből a koponyaüregben a rostalemez felett elhelyezkedő bulbus olfactoriusba. A rostalemezen ezenkívül a szemüregből idegek és erek lépnek át (n. és a. ethmoidalis anterior), amelyek az agyhártya elülső részét és főleg az orrüreg felső részét látják el.

A rostalemezt középen elválasztja a sagittalis állású és a koponyaüregbe változatos módon beugró crista galli. Előtte kis vak mélyedést látunk, amelynek nincs jelentősége.

Az elülső koponyagödör hátsó határa – az ékcsont kis szárnya -a középvonal felé ívszerűen hátrafelé halad, majd a középvonaltól mintegy 1,5 cm távolságnyira a hátrafelé kiszögellő processus clinoideus anteriort képezi. Innen a határ élesen előrefut, és a canalis opticus koponyaüregi nyílásnak felső peremét alkotja. A szem látóidegét (n. opticus) és verőerét (a. ophthalmica) magába záró csatorna, mely a szemüregbe vezet, voltaképpen inkább a középső koponyagödörhöz tartozik, de túl részletes leírás elkerülésére érdekében célszerűbb az elülső és a középső gödör határaként felfogni. A csatornát a kis szárnyaknak az ékcsont testén eredő két gyökere fogja közre és a kétoldali csatorna koponyaüregi nyílásait a gyengén hátrafelé domborodó lefutású sulcus chiasmatis köti össze. Nevével ellentétben a szemidegek kereszteződése (chiasma opticum) nem fekszik bele a csont vályújába, hanem középen kb. 1 mm-rel feljebb található. Oldalfelé azonban a széttérő szemidegek fokozatosan belefekszenek a vályúba, és az említett verőérrel együtt elég szorosan kitöltik a canalis opticust.

A középső koponyaárok (fossa cranii media) az agyvelő két halántéki lebenyét magába fogadó, két különálló gödörből áll, amelyeket mintegy hídszerűen a csontos koponyaalap közepén elhelyezkedő mélyedés, a töröknyereg fossa hypophysialisa köt össze. A valóságban ilyen összeköttetés azonban nincsen, mert a processus clinoideus anterior és posterior közt mindkét oldalon kifeszülő keményagyhártya-kettőzet a középső koponyagödröt két félre osztja, és középen az agyfüggelékmirigy befogadására szolgáló külön kisebb zárt üreget hoz létre. Gyakorlati fontosságuk miatt is a két oldalsó és a középső gödör alakját külön kell ismertetnünk. A tulajdonképpeni középső koponyagödör elülső határát az ékcsont kis szárnyának hátsó széle, hátsó határát a halántékcsont pyramisának beugró éle képezi. Közvetlenül a kis szárny és az ékcsont nagy szárnya közt hatalmas felkiáltójelre emlékeztető rés, a fissura orbitalis superior tátong. Mint nevéből kitűnik, ez a szemüregbe (orbita) vezet. Az ékcsont testével határos a felkiáltójel pontja, „csóvája” oldalfelé és felfelé irányul. E résen halad át a szemizmok három mozgatóidege (n. oculomotorius [III.], n. trochlearis [IV.] és n. abducens [VI.]) a szem, valamint felső és medialis környezetének érzőidege (n. ophthalmicus; V/1) és a szemüreg felső venája (v. ophthalmica superior). Közvetlenül a szemüregi rés medialis része mögött az ékcsont nagy szárnya tövét hátulról előrefutó irányban egy kb. 3 mm átmérőjű nyílás (foramen rotundum) – helyesebben inkább rövid csatorna – fúrja át. Ezen az orrüreg, a felső állcsont és fogak, felső ajak, alsó szemhéj és orrszárnyi terület fő érzőidege: a n. maxillaris (V/2) halad át. E nyílás az arckoponya később tárgyalandó fontos résszerű üregébe, a fossa pterygopalatinába vezet. Emögött, de kissé lateral felé jóval nagyobb ovális nyílás látható: a foramen ovale. Ez közvetlenül a koponyaalap külső felszínére vezet, és a n. trigeminus harmadik ágát (V/3, n. mandibularis; a rágóizmok mozgató- és az alsó állcsont, alsó fogak, alsó ajkak, nyelv stb. érzőidege) tartalmazza. E mögött és ismét kissé lateralisabban, már az ékcsont nagy szárnyának hátrafelé kiszögellő csúcsán (spina ossis sphenoidalis) egy kb. 1 mm tágasságú nyílás, a foramen spinosum szolgál a keményagyhártya fő (középső) verőerének belépésére (a. meningea media). A nyílástól oldalfelé és részben előrehaladó barázda a halántékcsont squamája, és az ékcsont nagy szárnya belső felszíne érintésével éri el elágazódva a koponyatető sulci arteriosi rendszerét. A halántékpikkely és az ékcsont nagy szárnya által alkotott vékony koponyafal az a terület, ahol ez a verőér a legkönnyebben sérül. A foramen ovale és spinosum tájéka a középső koponyagödör legmélyebb pontja, innen hátrafelé ismét emelkedik a feneke. Az ékcsont nagy szárnya és a halántékcsont pyramisának elülső széle közt szabálytalan, szaggatott rés tátong, amely a pyramis csúcsa és az ékcsont teste közt legtágabb. Ezt a szabálytalan nyílást foramen lacerumnak nevezik; szűkebb, résszerű része a fissura sphenopetrosa. Mindkettőt rostos porc tölti ki, úgyhogy nem macerált koponyán itt a valóságban két rendkívül finom idegcsatorna kivételével nincsen nyílás. A két csatornán a n. petrosus major (VII. agyideg ága) és a n. petrosus minor (IX. agyideg ága) lép ki a koponyából. A pyramis felső felszínének leírásánál említettük, hogy két hasonnevű vályú a pyramis elülső szélénél véget ér, azaz lebukik a fissura sphenopetrosába. Az ékcsont teste és a pyramis csúcsa tág, kerek nyílást, a canalis caroticus belső nyílását fogja közre. Ez csak macerált koponyán látszik kivezetni közvetlenül a koponyaalapra, a valóságban a csatorna mindjárt elfordul a pyramis tengelye irányában, mint ahogy ezt a halántékcsontnál már leírtuk. A csonton tátongó nyílásnak a csatorna környékétől lefelé eső részét a rostos porc tökéletesen kitölti, tehát a koponyaüreg itt a valóságban teljesen zárt. A pyramisnak e részletektől hátraeső elülső felszínén medialisan a n. trigeminus (V. agyideg) érző dúca által okozott benyomat (impressio trigemini) és az említett két idegcsatorna nyílása (hiatus canalis nervi petrosi majoris et minoris) érdemel említést. A középső koponyagödör határát alkotó, hegyesszögben beugró pyramisélen helyenként jól látható barázda, a sulcus sinus petrosi superioris vonul végig. Külön kell foglalkoznunk a középső koponyagödör középső részének, a töröknyeregnek (sella turcica) kontúrvonalával. Ezt a koponyaalap tanulmányozása mellett legjobban a koponyaalap oldalirányú röntgenfelvételén (4/15. ábra) láthatjuk. Orvosgyakorlati jelentősége miatt nem lehet eléggé jól bevésni emlékezetünkbe ezt a kontúrvonalat, amely az ékcsont testének a kis szárnyak közé eső vízszintes felületéről indul, majd a sulcus chiasmatis okoz rajta lefelé irányuló bevágást. A következő lépcsőfokszerű kiemelkedés a tuberculum sellae, majd innen indul el a fossa hypophysialis mély vájulata, melynek fenekéről a csont ismét felemelkedik a dorsum sellaebe – ez a nyereg kápáját képezi –, és végül hátrafelé a clivus ferde síkjába fordul át. Főleg az erősen hátranyúló processus clinoideus anterior és részben a posteriorok is kissé belevetülnek ebbe a kontúrvonalba, de a csont alakjának ismételt tanulmányozása és a röntgensugarak haladási irányának figyelembevételével ezek a vetülések könnyen érthetővé válnak. Az anatómia gyakorlati értéke az orvos számára voltaképpen ott kezdődik, ahol egyes szervek vagy részletek különböző vetületeit érti. Nem csupán a röntgenvizsgálatban, de sok egyéb vizsgálatnál és beavatkozásnál is az orvosnak elsősorban azt kell tudnia elképzelni, hogy a mélyen fekvő részek hogyan vetülnek a felszínre.

A hátsó koponyaárok (fossa cranii posterior) gömbcikkely alakú egységes tér, amelyet elölről a pyramisok derékszögnél valamivel tompább szögben egymás felé konvergáló hátsó felszínei határolnak. Ezek a felszínek a középvonalban a clivus enyhén kivájt ferde felszínében találkoznak. A határvonal a középső és a hátsó koponyagödör között a dorsum sellae felső élén, majd oldalsó szélein át a pyramis felső élére vezet, végül elérve a koponya oldalfalát, itt hátrafordul az os occipitale sulcus sinus transversijébe, és végül a két határvonal összetalálkozik a protuberantia occipitalis internában. Mint majd a keményagyhártya leírásából meglátjuk, ezt a térséget a kisagysátor (tentorium cerebelli) nagyobbrészt ténylegesen elrekeszti a koponya belső terének többi részétől. A hátsó koponyagödör legnagyobb és egyben legfontosabb nyílása a foramen magnum, amelyen keresztül, mint az os occipitale leírásánál említettük, a nyúltvelő összefügg a gerincvelővel, alulról belép a koponyaüregbe a két arteria vertebralis és a XI. agyideg (n. accessorius) gerincvelői gyökere. A koponyaüreg belső venás rendszere is kisebb fonatok útján közlekedik itt a gerinccsatorna venás fonatával. A foramen magnum elülső keretéből oldalra és előreirányul a két canalis hypoglossi a hasonnevű XII. agyideg kilépésére. Ettől oldalt a nyakszirtcsont partes lateralisai és a pyramisok hátsó éle egy-egy mély, egymással szemben fekvő bevágása (incisura jugularis) létrehozza a koponyaüreg második legnagyobb nyílását: a foramen jugularét (4/13. ábra). Mindkét csont bevágásán, bár rendszerint szabálytalanul, egy-egy kis tövis (processus intrajugularis) van, amely megszakítja a bevágást, és azt 8-as idomúvá teszi. A tökéletlenül elválasztott nyílás medial felé és előreeső kisebb részén a IX., a X. és a XI. agyideg (n. glossopharyngeus, vagus et accessorius), míg a lateralis-hátsó nagyobb nyíláson a koponyaüreg venás vérének nagy része lép ki a koponyaüregből. Oldalfelé a nyílásból jól követhetjük a sulcus sinus sigmoidei S alakú lefutását; előbb egy kis szakaszon a nyakszirtcsont oldalsó részén, majd a halántékcsont csecsnyúlványi része belső felszínén, végül a falcsont hátsó alsó szögletének belső felszínén, ahol a sulcus sinus transversiba fordul át medial felé. Említésre méltó, hogy a sulcus sinus sigmoidei kezdeti szakasza környékén és közvetlenül a vége előtt a nyakszirtcsonton, sok koponyán eléggé változatos helyen egy-egy mellékjárat vezet ki a koponya külső felszínére. Az előbbi a csecsnyúlvány mögött nyílik, benne találjuk a v. emissaria mastoideát, az utóbbi a condyli occipitales mögötti gödörbe nyílik, benne a v. emissaria condylaris fut. (Ezek voltaképpen „biztosítószelepek”, amelyeken keresztül a venás vér a foramen jugulare vagy az onnan kezdődő fő nyaki vena elzáródásakor „egérutat” nyerhet. Ezért is oly változatosak ezek a nyílások, olykor teljesen hiányozhatnak, máskor szinte helyettesítik a foramen jugularét.)

Érdemes a koponyaalap külső-belső megtekintésével gondolatban követni a sinus sigmoideusban lefelé haladó vér útját. Könnyű megérteni, hogy a gyors áramlás bonyolult és egyénileg változó örvényléseket hoz létre, ami a pyramis alsó felszínén oly változatos alakban kivájja a fossa jugularist, ahonnan azután a vért elvezető vena jugularis interna kezdődik.

Az általános csonttanban említettük, hogy a csont igen gyenge, de állandó mechanikai hatásnak enged, így nem kell csodálkoznunk azon, hogy a vénás öböl kötőszövetes falán keresztül érvényesülő folyadéksodrás és -örvénylés az olvadó hó vagy nyári zápor által okozott alakító munkához hasonlót végez a csontban.

A pyramis csúcsi része és a pars basilaris ossis occipitalis nem rendes varrattal, hanem egy synchondrosis petrooccipitalisszal függnek össze a csúcstól a foramen jugularéig. Érdekes, hogy a hallószervet tartalmazó pyramis csúcsi része nem csontosan függ össze a koponyával, hanem synchondrosisok útján.

Emberben csak alapjához közeli része forr egybe csontosan más koponyacsontokkal, sok állatban még itt sem. Feltehetőleg ez csökkenti a hang csontos vezetését a fogazat felől. A synchondrosis petrooccipitalis mentén húzódik a sulcus sinus petrosi inferioris. A pyramis felső éle mentén haladó felső sinussal együtt e barázdában fekvő venás öböl a töröknyereg környékén meggyűlő vénás vért a sinus sigmoideushoz szállítja. A pyramis hátsó felszínén látható a halántékcsontnál leírt porus acusticus internus és az apertura aquaeductus vestibuli.

A koponyaalap külső felszíne (basis cranii externa). Nehezebben áttekinthető, mint a belső felszín. A processus pterygoideus tövénél a medialis lemez szétválva képezi az orsó alakú fossa scaphoideát. Megközelítően ennek folytatásába esik egy, az ékcsont nagy szárnyának hátsó széle mentén haladó vályú, a sulcus tubae auditivae, melybe a fülkürt porcos része fekszik bele. Ha a koponyát úgy tartjuk ferdén a kezünkben, hogy az egyik oldali fossa scaphoidea alsó vége felől végigtekintünk ezen és a sulcuson, akkor épp belátunk a pyramis elülső élén nyíló canalis musculotubariusba. E vonal mutatja egyben a fülkürt útját, amely a processus pterygoideus medialis lemeze mögött nyílik a garat felső részébe (lásd a garatnál és a hallószervnél). A processus pterygoideus medialis lemezének felső vége felett, már voltaképpen a foramen lacerum területéről egy vékony csatorna veszi kezdetét, ez a canalis pterygoideus, amely vízszintesen átfúrja a röpnyúlvány tövét, és a fossa pterygopalatinába vezet. A röpnyúlvány lateralis lemeze irányában hátra- és lateral felé látható a foramen ovale, majd a foramen spinosum.

A röpnyúlványnak a töve mögött húzódik ferdén a foramen lacerum, amelyet nem áztatott koponyán itt alulról tökéletesen kitölt a synchondrosis sphenopetrosa porca. A foramen spinosumtól lateral felé látható a halántékcsont pikkelyrészéhez tartozó tuberculum articulare. Erre a mögötte levő fossa mandibularisról ráhúzódik az állkapocsízület porcfelszíne. A tuberculum articularéból ered oldalfelé egyik gyökerével a járomnyúlvány, a processus zygomaticus.

A fossa mandibularis hátsó pereme és a pars tympanica csaknem függőleges elülső felszíne között keskeny csontél tűnik fel; ez a pars petrosának a halántékcsontnál leírt és metszetben sémásan ábrázolt nyúlványa, mely benyomult a pars squamosa és tympanica közé (4/14. ábra). A csontél előtti fissura petrosquamosa nem bír jelentőséggel, annál fontosabb a mögötte levő és a dobüregbe vezető rés a fissura petrotympanica (Glaseri), amelyen a chorda tympani (n. facialis ága) lép elő. A halántékcsont pyramisának alsó felszínét már részletesen leírtuk; itt csupán felsoroljuk a fontosabb részleteket. A processus mastoideus és a processus styloideus közt látható a foramen stylomastoideum, a facialis csatorna (canalis facialis) külső nyílása. A processus styloideustól medial felé látható a canalis caroticus külső nyílása, köztük és mögöttük a fossa jugularis. A fossa jugularis és a carotiscsatorna közt medial felé a foramen jugulare medialis elülső része előtt látható a fossula petrosa, melybe a IX. agyideg (n. glossopharyngeus) alsó érződúca fekszik bele, és amelyből tűszúrásnyi nyílással indul a halántékcsontnál leírt canaliculus tympanicus. A pyramis hátsó éle és a nyakszirtcsont pars lateralisa közt keletkező foramen jugularétól medialisan a condylus occipitalis oldalsó felszínének elülső részén nyílik a canalis hypoglossi.

A koponyába belépő, illetve onnan kilépő nagy erek és idegek egymáshoz való viszonyának megértése szempontjából fontos jól emlékezetbe vésni a foramen jugulare és a carotiscsatorna pontos helyzetét. A sinus sigmoideus vérét magába fogadó nyaki fő vena (v. jugularis interna) a foramen jugulare hátsó és a fossa jugularis elülső peremén ered, de kihagyja a foramen jugulare nyolcasának elülső medialis hurkát. Közvetlenül a koponyaalapnál a vena jugularis interna előtt kissé medialisan van a IX., a X., a XI. agyideg, tőle medialisan a XII. Lateralisan 5–6 milliméternyire a VII. agyideg lép ki a koponyából, továbbá közvetlenül a foramen jugulare előtt a belső fejverőér, az a. carotis interna belép a koponyába. A foramen magnum elülső pereme és a processus pterygoideusok töve közötti, illetve oldalt a fissura sphenopetrosák által közrefogott sima csontfelszínen (a pars basilaris ossis occipitalis alkotja) csupán a tuberculum pharyngeum okoz kis kiemelkedést. Közvetlenül előtte vonul el harántul a garat hátsó falának eredési vonala (lásd garat). A foramen magnum mögötti nyakszirtcsonti squama rész gyakorlatilag vízszintes, csak egy harántléc után domborodik felfelé.

Szemüreg (orbita)

A szemüreg (orbita) arckoponya páros, lekerekített élű, négyoldalú piramis alakú ürege, mely a látószervet és a látóideget, valamint a segédkészülékeket, elsősorban a szemizmokat fogadja magába. A négyoldalú piramis tengelye a canalis nervi opticival kezdődik, s előre- és gyengén oldalfelé haladva a szemüreg elülső nyílása (aditus orbitae) közepén lép ki a szemüregből.

Az orbiták tengelyei a sagittalis síktól kb. 20–25°-nyira oldalfelé térnek, medialis falaik közel párhuzamosak, oldalsó falaik erősen széttérnek.

Felső fala erősen boltozott, a homlokcsont partes orbitalesei és hátul az ékcsont kis szárnya alkotják. A felső fal hátsó oldalsó határát a fissura orbitalis superior képezi.

Medialis falát hátulról előre kis darabon az ékcsont teste, a rostacsont lamina orbitalisa, előrébb a könnycsont és legelöl a maxilla processus frontalisa alkotja. A lamina orbitalis és a homlokcsont közti varratban két nyílás (foramina ethmoidalia) szolgál ideg-ér csatornák nyílásául. Elöl a könnycsont crista lacrimalis posteriorja és a maxilla homloknyúlványának crista lacrimalis anteriorja mély árkot (fossa sacci lacrimalis) fog közre, amely lefelé folytatódik a canalis nasolacrimalisba.

Alsó falát nagyobbára a maxilla teste képezi, amelyhez hátul az ékcsont testével alkotott szögletben az os palatinum nyúlványa is hozzájárul. Az alsó felszínt az oldalsótól hátul az alsó szemgödri hasadék (fissura orbitalis inferior) választja el. Ez hátul hegyesszögben összetalálkozik ugyan a fissura orbitalis superiorral, de maga nem vezet be a koponyaüregbe, hanem hátul a fossa pterygopalatinába és előrébb a halánték alatti árokba (fossa infratemporalis). Az alsó felszínen nagyjából sagittalis irányban a fissura orbitalis inferiortól induló vályú (sulcus infraorbitalis) húzódik előre, mely azután canalis infraorbitalisszá zárul, és a foramen infraorbitaléval nyílik a maxilla arci felszínén. A maxillánál ismertettük a vályúból és a csatornából a felső fogakhoz haladó ér-ideg csatornákat.

Oldalsó falát az ékcsont nagy szárnya és elöl a járomcsont orbitalis felszíne alkotja.

A szemüreg nyílása (aditus orbitae) erős csontos kerettel bír: ezt felül és medialisan a homlokcsont, oldalt és részben alul a járomcsont, alul medialisan a felső állcsont teste és medialisan annak homloknyúlványa alkotja. Érdekes, hogy a szemüregből előre kilépő erek és idegek csak egy esetben lépnek ki magán az adituson, ti. az orrgyök oldalán látható incisura frontalison a hasonnevű erek és idegek. A foramen infraorbitalén és supraorbitalén előlépő hasonnevű ér-ideg csoportok a perem átfúrásával kerülnek ki az orbitából az arcra. Hasonló, de vékonyabb csatorna van a járomcsonton is, amely azonban elágazódva annak mind arci, mind halántéki felszínén egy-egy nyílással nyílik.

Az orbita összeköttetéseit és a bennük haladó képleteket a 4/1. táblázat tartalmazza.

5.1. táblázat – Az orbita összeköttetései – 4/1. táblázat

A nyílás neveHova vezet?Mi fut benne?
canalis opticusfossa cranii anterior és media határan. opticus (II.), a. ophthalmica
fissura orbitalis sup.fossa cranii median. oculomotorius (III.)

n. trochlearis (IV.)

n. ophthalmicus (III/1.)

n. abducens (VI.)

v. ophthalmica sup.

fissura orbitalis inf.fossa pterygopalatina

fossa infratemporalis

n. et a. infraorbitalis

n. zygomaticus

foramen ethmoidale ant.fossa cranii ant.n. et a. ethmoidalis ant.
foramen ethmoidale post.cellulae ethmoidalesn. et a. ethmoidalis post.
canalis nasolacrimalismeatus nasi inf.ductus nasolacrimalis
foramen infraorbitalefossa caninan. et a. infraorbitalis
incisura frontalishomlokn. et a. frontalis
foramen supraorbitalehomlokn. et a. supraorbitalis
canalis zygomaticusarc lateralis része (canalis n. zygomaticus ágai zygomaticofacialis),

fossa temporalis (canalis zygomaticotemporalis)

aditus orbitaearc

Orrüreg (cavum nasi)

Az orrüreg (cavum nasi) a median sagittalis síkban elhelyezkedő csontos orrsövénnyel (septum nasi osseum) szimmetrikusan elválasztott,[47]25 felső részében keskeny, sagittalis résszerű, lefelé fokozatosan táguló, nyálkahártyával bélelt üreg (lásd a nyálkahártyával bélelt orrüreg leírását a légzőszerveknél), amelynek jelentékeny méretű, ugyancsak nyálkahártyával bélelt melléköblei vagy üregei (sinus paranasales) nyomulnak be a szomszédos koponyacsontokba. Előrefelé az arckoponya elülső felszínén körte alakú, éles szélű nyílással (apertura piriformis) nyílik, amelyet a porcos vázú orr egészít ki előrefelé. Hátrafelé a csontos orrsövénynek az ekecsont által alkotott hátsó élével kettéválasztva, közel függőleges állású, kettős téglalap alakú nyílásokkal (choanae) megy át a garatba (pharynx), egy, a koponyaalapon felfüggesztett, frontális állású lapos zsákszerű zsigeri szervbe. A choanákat felülről az ékcsont testének alsó felszíne, oldalról a röpnyúlványok medialis lemezei, alulról a szájpadcsontok laminae horizontalesei határolják.

Az orrüreg felső fala többszörösen megtört csontfelszín. Elöl az orrcsontoknak megfelelően a fal hátrafelé és felfelé halad, egy darabon a homlokcsont pars nasalisa is alkotja, majd valódi tetejét a rostacsont rostalemeze, a lamina cribrosa képezi. Ennek likacsain keresztül két-két (egy medialis, sövény melletti és egy oldalsó) sorban lépnek be az orrüreg felső részéből a szaglóidegszálak (fila olfactoria) a koponyaüregbe[48]26. Hátul az ékcsont testéhez érve, ennek vékony csontlemezek által alkotott függőleges fala a rostalemezzel lefelé és előrefelé nyíló derékszögű szögletet zár be; ez az orrüreg recessus sphenoethmoidalisa. Ezután a felső fal vízszintesen folytatódik az ékcsont testének alsó felszínén, ahol a choanáknál véget ér, illetve a garatnak a koponyaalap által alkotott felső falába megy át.

Alsó falát a kemény szájpad alkotja. Ez gyengén harántul vájolt, sima, a felső falnál jóval szélesebb csontfelszín, amelyet középen a crista nasalis választ el. Ehhez támaszkodik a csontos orrsövény alsó része. A kemény szájpadot a felső állcsont processus palatínusa és a szájpadcsont horizontális lemeze képezi kereszt alakú varrattal. A crista nasalis előre- és hátrafelé is egy-egy tövissel (spina nasalis anterior et posterior) ugrik ki az apertura piriformis alsó peremén és a choanák között.

A csontos orrsövény (septum nasi osseum) az orrüregfelek közös medialis falát képezi. Két csont alkotja; felül és inkább előrébb a rostacsont lamina perpendicularisa, amely elöl az orrcsontok belső felszínére, hátul az ékcsont testének középvonalára támaszkodik. Hátsó és alsó részét az ekecsont (vormer) képezi, amely hátsó-felső kiszélesedett részével (ala vomeris) az ékcsont teste alsó felszínéhez rögzül, míg alsó széle a csontos szájpad crista nasalisára támaszkodik. A két csontlemez előrefelé nyílt derékszöget hagy szabadon, amelyet a porcos orrsövény (septum nasi cartilagineum) tölt ki. Nemritkán a két csontlemez nem érintkezik egymással, hanem a porcos orrsövény keskeny nyúlványa nyúlik el egészen az ékcsont testéig.

Lateralis fala a legbonyolultabb. A róla elemelkedő orrkagylók (conchae nasales) által ugyanis nagyobbrészt fedett és a tulajdonképpeni oldalfal csak a középső és az alsó orrkagyló eltávolítása után tűnik elő. Az oldalfal elülső részét teljes magasságban a maxilla processus frontalisának belső felszíne alkotja. Közvetlenül e mögött felül a rostacsont labyrinthusát beborító medialis vékony csontfal kezdődik, amelyről a felső és a középső orrkagyló ered. Ez a csontfal hátrafelé egészen az ékcsont testéig terjed. A felső orrkagyló (concha nasalis superior) eredési vonala legfelül inkább már a recessus sphenoethmoidalisban van, felfelé domborodó ívben; alatta találjuk a hátsó rostasejtek nyílását. A középső orrkagyló (concha nasalis media) eredési vonala egészen elöl a maxilla homloknyúlványán kezdődik, majd hirtelen felemelkedés után hátrafelé fokozatosan süllyedve éri el a szájpadcsont függőleges lemezének felső részét, ahol szintén egy kis csontlécen tapad. Közepe alatt egy nagyobb rostasejt félgömbszerűen kiemelkedő csontfala, a bulla ethmoidalis emelkedik ki a labyrinthus medialis felszínéből. Ez előtt és alatt húzódik felfelé irányuló homorulattal a rostacsont processus uncinatusa. A bulla ethmoidalis és a nyúlvány közötti félhold alakú rés, a hiatus semilunaris marad szabadon. Minthogy a bulla alsó része és főleg a processus uncinatus már a hiatus maxillaris fölé nyomul, a hiatus semilunaris hátsó része bevezet a sinus maxillarisba. Elülső részében nyílik a sinus frontalisnak a rostacsont-labyrinthuson átvezető kijárata. A rostacsont első része alatt, közvetlenül a maxilla homloknyúlványa mögött a könnycsont hamulus lacrimalisa is részt vesz az orrüreg oldalfalának alkotásában, befelé lezárva a canalis nasolacrimalist. A rostacsont alatt az orrüreg oldalfalát a maxilla testének medialis felszíne alkotja, de ennek nagyobb része a nagy hiatus maxillaris. Mint azt már a maxillánál leírtuk, a nyílás bezárásához nagymértékben hozzájárul a concha nasalis inferior processus maxillarisa. A hiatus maxillaris jelentős mértékben fedett részben az alsó orrkagyló e nyúlványával, részben a szájpadcsont függőleges lemeze révén. Az alsó orrkagyló tapadási vonala felett azonban a processus uncinatus és az alulról felnyúló alsó orrkagyló nem képes csontosan zárni a sinus maxillarist. Ezt a hézagot csupán nyálkahártya fedi. Előrébb az alsó orrkagyló legmagasabban felnyúló tapadó széle hozzájárul a canalis nasolacriminalis bezárásához, így e csatorna az alsó orrkagyló alatti alsó orrjáratba nyílik. Az oldalfal hátsó részét teljes magasságban a szájpadcsont függőleges nyúlványa, majd a processus pterygoideus medialis lemeze képezi. A függőleges szájpadcsontlemez két felső nyúlványa közti incisura és az ékcsont teste a foramen sphenopalatinumot zárja közre.

Az orrüreg belső terének megértéséhez feltétlenül szükséges frontalis átmetszetének ismerete (4/16. ábra). Ilyen átmetszetből világosan kitűnik, hogy az orrsövény mellett mindkét oldalon keskeny sagittalis rés marad szabadon, ez a közös orrjárat (meatus nasi communis). Azoldalfalról kagylóhéjszerűen beemelkedő orrkagylók mindegyike alatt pedig egy-egy orrjárat, felső, középső és alsó (meatus nasi superior, medius és inferior) keletkezik. A rostacsont felépítése is csak ilyen frontalis metszeten érthető meg; elsősorban azt kell felfogni, hogy a szemüreg medialis fala és az orrüreg oldalsó fala közé a rostasejteket magában foglaló rostasejt-labyrinthus ékelődik.

Orrmelléküregek (sinus paranasales). Az orrüregnek három nagy páros mellékürege van: a homloküreg (sinus frontalis), az arcüreg (sinus maxillaris), az ékcsonti üreg (sinus sphenoidalis) valamint a rostacsont labyrinthusához tartozó rostasejtek: cellulae ethmoidales.

A homloküreg (sinus frontalis) a homlokcsont squamájában és partes orbitalesében igen változó mértékben beterjedő üreg, szintén többnyire aszimmetriás válaszfallal. Mindkét üregfél a pars nasalison keresztül tölcsérszerűen szűkülő kivezető résszel áthalad a rostacsont-labyrinthus elülső részén, és a hiatus semilunaris elején nyílik a középső orrjáratba.

Az arcüreg [felső állcsonti (Highmore-) üreg] (sinus maxillaris) a felső állcsont testét csaknem teljesen kitölti. Macerált koponyán az alsó orrkagyló fölött szabálytalan réseken keresztül közlekedik a középső orrjárattal, de nyálkahártyanyílása szabályosan csak a hiatus semilunaris hátsó végébe szájadzik.

Az ékcsonti üreg (sinus sphenoidalis) az ékcsont testének elülső részét teljesen kitölti. Sagittalis állású csontlemez osztja rendszerint aszimmetrikusan két üregre. Mindkét üreg nyílása aránylag felül van a recessus sphenoethmoidalis hátsó falán (vagyis az ékcsont teste elülső falán).

A rostasejtek (cellulae ethmoidales) egymással részben közlekedő, nyálkahártyával bélelt, vékony csontlemezek által határolt csontfülkék bonyolult rendszere. Felfelé beterjednek a homlokcsont pars orbitalisába, előrefelé a könnycsont alá, néha hátra az ékcsont testébe és a szájpadcsont függőleges lemeze felső részébe is. Hátsó csoportjuk a felső orrjáratba, elülső csoportjuk a hiatus semilunaris középső részébe nyílik a bulla ethmoidalis alsó oldalán.

Valamennyi orrmelléküreg nyálkahártyával bélelt, és légterük az orrüregével közlekedik. Szerepük vitás, leginkább mint a hangadás rezonálóterei jelentősek.

Az orrüreg összeköttetéseit és a bennük haladó képletek felsorolását a 4/2. táblázatban találjuk meg.

5.2. táblázat – Az orrüreg (cavum nasi) összeköttetései – 4/2. táblázat

A nyílás neveHová vezet?A benne futó képletek
apertura piriformisarc
choanapars laryngea pharyngis
foramen sphenopalatinumfossa pterygopalatinaa. sphenopalatina et nn. nasales postt.
hiatus semilunarissinus maxillar
infundibulum ethmoidalesinus frontalis
apertura sinus sphenoidalissinus sphenoidalis
canalis nasolacrimalisorbitaductus nasolacrimalis
canalis incisivuscavum orisa. sphenopalatina végága és n. nasalis post. med.

Szájüreg (cavum oris)

Szájüregről (cavum oris) a szó szoros értelmében nem szólhatunk, mégis a táplálócsatornánál leírandó szájüreg anatómiájának elsajátításához fontos falainak az ismerete. Ezek összezárt fogsorok mellett felül csontos szájpad (palatum osseum), az ezt parabola alakú peremként körülvevő felső fogmedri nyúlvány, a felső fogak belső felszíne, az alsó fogak belső felszíne és a mandibula belső felszíne a linea mylohyoideáig. Ettől lefelé a mandibula belső felszíne már a szájfeneket elzáró izomréteg (m. mylohyoideus) alá esik, tehát a szájüregen kívüli, állcsont alatti térséghez tartozik.

A csontos szájpad elején, a két középső metszőfog alveolusa mögött egy csatorna nyílik (canalis incisivus), amely elágazódva egy-egy orrüregfélbe vezet. A felső bölcsességfogtól medialisan nyílik a szájpadcsonton a canalis palatínus major a hasonnevű foramennel, és mögötte több apró nyílással a canales palatini minores. A mandibula ramusának belső felszínén levő foramen mandibulae már kívül esik a lágyrészes szájüreg határain.

Fossa temporalis et infratemporalis

A fossa temporalis a koponya oldalfalának sekély benyomatát kitöltő lapos, főleg elől kissé bemélyedt terület, amelyet részben kitölt a rágóizmokhoz tartozó m. temporalis. Felső határát egy ívelt kettős csontvonal képezi (linea temporalis superior et inferior), mely elöl a homlokcsont processus zygomaticusán kezdődve felfelé domború ívben a homlokcsonton, falcsonton, végül a halántékcsont pikkelyrészén visszatér a halántékcsont járomnyúlványának hátsó gyökerébe a külső hallónyílás felett.

A járomív és az os sphenoidale nagy szárnyának crista infratemporalis a által meghatározott síkban a fossa temporalis lefelé átmegy a jóval tágabb fossa infratemporalisba, melyet elölről a maxilla testének hátsó felszíne, medial felől a processus pterygoideus oldalsó felszíne határol. Medialis részén az ékcsont nagy szárnyának infratemporalis felszíne a gödör felső falát is alkotja egy darabon. Medialis falán tág, V alakú rés tátong: felső, közel vízszintes szára a fissura orbitalis inferior, függőleges szára a röpnyúlvány és a maxilla teste közötti fissura pterygomaxillaris. (Erről később részletesebben szólunk a fossa pterygopalatinánál.) A fossa infratemporalis koponyaalapi felszínének hátsó részén nyílik a foramen ovale és a foramen spinosum. A gödör hátsó határaként az állkapocsízületet tekinthetjük.

Az egész árok ismerete fontos, mert az arc orvosilag legfontosabb mély tájékát képezi.

Fossa pterygopalatina

A fossa pterygopalatina az arckoponya mélyén elhelyezkedő tölcsérszerű üreg, amelyet hátulról az ékcsont nagy szárnyának elülső felszíne (facies maxillaris), processus pterygoideusának töve, elölről a maxilla teste és belülről az os palatinum lamina perpendicularisa zár közre. Leginkább a fossa infratemporalis felől tekinthető át, amellyel a felfelé tág fissura pterygomaxillaris útján közlekedik.

Orvosi jelentősége abban van, hogy itt ágazik el a n. trigeminus második ága: a n. maxillaris (V/2), valamint az orrüreget és a szájpadot, a felső fogakat és a felső ajkat ellátó hasonnevű verőér végső szakasza. Itt helyezkedik el egy fontos feji vegetatív idegdúc (ganglion pterygopalatinum) is.

Összeköttetéseit és a bennük haladó képleteket a 4/3. táblázat foglalja össze.

5.3. táblázat – A fossa pterygopalatina összeköttetései* – 4/3. táblázat

A nyílás neveHová vezet?A benne futó képletek
foramen rotundumfossa cranii median. maxillaris (V/2.)
canalis pterygoideuskülső koponyaalap (a foramen lacerum elülső széle)n. petrosus major
fissura pterygomaxillarisfossa infratemporalisa. sphenopalatina (az a. maxillaris végága), nn. alveolares supp. postt.
foramen sphenopalatinumorrüreg (hátsó részének lateralis falán)a. sphenopalatina et nn. nasales postt.
fissura orbitalis inferiorszemüreg**n. infraorbitalis,

n. zygomaticus (az V/2 ágai)

canalis palatinus major(és szájüreg a belőle leágazó … minores)n. palatinus major et

nn. palatini minores,

a. palatina descendens


* A táblázat harmadik oszlopát a csonttan tanulmányozásakor még nem kell megtanulni (csak tudat alatt „megbarátkozni” a fogalmakkal). A teljes táblázat az ismeretek „szintéziséhez” kell.

** Nem egyértelmű azért, mert a fissura orbitalis inferiornak csak a hátsó része közlekedik a fossa pterygopalatinával, elülső része már a fossa infratemporalisszal. Az itt áthaladó képleteket (a. infraorbitalis) azért nem említjük.

Állkapocsízület (articulatio temporomandibularis)

Az állkapocsízület (articulatio temporomandibularis) a koponya egyetlen ízülete, páros korlátolt szabad ízület. Minthogy a jobb és a bal ízületnek mind az ízvápája, mind pedig az ízfeje ugyanahhoz a szilárd konstrukcióhoz tartozik (ti. a koponyához, ill. az állkapocshoz), a kétoldali ízület egymástól nem függetlenül, hanem egységes mechanizmussal működik. Minthogy legfontosabb funkciója a rágással kapcsolatos mozgások, ezért rágóízületnek is nevezik.

Ízfelszínei. Az ízvápát a halántékcsont ízárka (fossa mandibularis) alkotja. Ízfelszínét nem a szokásos üvegporc, hanem rostos porc képezi, amely előrefelé ráterjed az ízárok előtti tuberculum articularéra, egy közel haránt irányú sáncszerű kiemelkedésre.

Az ízfejet a kétoldali caput mandibulae alkotja. Ezek az ízvápánál jóval kisebb méretű, jelzetten a tojásidom felé átmenetet képező hengerek, amelyek tengelyei medial felé meghosszabbítva a foramen magnum előtt metszik egymást.

Az ízületi árok és fej nagymértékben inkongruens alakját az ízületet vízszintesen elválasztó rostporcos discus articularis egyenlíti ki. Ez sagittalis irányú metszetben S alakú, ugyanis előrefelé a tuberculum articulare ráterjed. Középen jóval vékonyabb, mint elöl vagy hátul; néha itt lyukas is, tehát meniscus jellegű.

Ízületi tokja meglehetősen bő, magában foglalja a tuberculum articulare nagy részét. Körös-körül össze van nőve a discus szélével. Hátul a tok fissura petrotympanica előtt ered, és a mandibula nyakából egy darabot bezár az ízületbe.

Szalagkészüléke laza, a tokot még leginkább külső részén erősítik szalagszerű rostok.

Mechanizmusa. Mozgásai nem olvashatók le az ízfelszínek alakjáról, bonyolultak és egyénileg változatosak, és messzemenően alkalmazkodnak a fogazat esetleges rendellenességeihez vagy hiányaihoz. Erősen sematizálva megkülönböztetjük a száj nyitó- és zárómozgásait, az állkapocs szimmetrikus előre-hátra mozgását és az őrlő mozgásokat.

4/18. ábra. A mandibula mozgása a száj nyitásakor (piros). A capitulum előresiklik a tuberculum articularéra; a foramen mandibulae helye alig változik

A száj nyitása és zárása. Eltérően attól, amit az ízület alakjából következtethetnénk, a száj – helyesebben a fogsorok – nyitása-zárása nem a két caputot összekötő haránttengely körül történik, hanem egy ettől jóval lejjebb eső haránttengely körül (4/18. ábra), amely a mandibula mindkét ágát a foramen mandibulae tájékán fúrja át. Ennek megfelelően a száj nyitásakor a mandibula feje előre, záráskor ívben hátra kellene hogy mozogjon. Erről könnyen meggyőződhetünk, ha két mutatóujjunkkal szorosan a külső hallójárat előtt benyomva a bőrt, nyitjuk a szánkat. Ilyenkor jól érezzük, hogy a mandibula feje előre eltér, majd a száj zárásakor visszatér a helyére. A mandibula fejével együtt a discus is előrecsúszik. A mozgás azonban korántsem ilyen ideális geometriai jellegű, mert bár az ízfej a discus miatt nincs mélyen benn a fossa mandibularisban, mégis ahhoz, hogy a száj nyitásakor előrecsúszhasson, a mandibula fejének lefelé domborodó ívben kell mozognia. Mindenesetre a száj erős feltárása során az ízfej végül a tuberculum articulare tetejére kerül.

Egyes embereknél erős ásításkor, és még inkább nyitott száj melletti külső behatásra, a mandibula feje még a tuberculum articulare elé is csúszhat, és az ilyen (szigorú sebészeti értelemben nem tökéletes) állkapocsficam esetén az illető csak orvosi segítséggel tudja újra bezárni a száját.

Ennek az ízületi mechanizmusnak nyilvánvaló előnye, hogy a koponyából a foramen ovalén kilépő nervus mandibularis (V/3) és nagyobb ágának, a n. alveolaris inferiornak a foramen mandibularéba való belépése közti nem nagy távolság a száj nyitása-zárásakor nem változik lényegesen, tehát ennek következtében az ideg vonaglása nem fordulhat elő.

Az állkapocs szimmetrikus előre-hátra mozgása (anteductio-retroductió) szintén megkívánja, hogy az ízfej a tuberculumon lefelé domborodó ívben csússzon előre. Az ízfej ilyenkor is magával viszi a discust. Saját magunkon megfigyelhetjük, hogy normálisan illeszkedő fogazat mellett, ti., hogy a felső metszőfogak kissé az alsók elé zárnak, állkapcsunkat kb. 1 cm-nyire előretolhatjuk. A nyugalmi (zárt fogsoros) helyzettől hátrafelé az állkapcsot alig 1 mm-nyire húzhatjuk hátra, mert az ízfej beleütközik a külső hallójáratba.

A rágásban igen fontos az őrlő mozgás, amelynek lényege, hogy a mandibula két feje nem azonos irányban, hanem ellentétesen mozog. Erősen egyszerűsítve úgy írhatjuk le a dolgot, hogy a mandibulát függőleges tengely körül forgatjuk. Ezt a függőleges tengelyt szabadon helyezzük át a két mandibulafejet összekötő vonal bármely pontjára. Mégis, van a függőleges tengelynek két kitüntetett helyzete, mégpedig az egyik, amikor az egyik mandibulafejen megy át, a másik, amikor a másikon. Ilyenkor az egyik mandibulafej csak saját függőleges tengelye körül forog, a másik ívben előre-hátra. Egészséges fogazató ember váltakozva helyezi a függőleges tengelyt hol az egyik, hol a másik oldalra. A valóságban valószínűleg sokszor használjuk a két szélső helyzet közti függőleges tengelyt, amikor mindkét mandibulafej alternálólag előre-, ill. hátrafelé mozog.

Az őrlő mozgás e nagyon leegyszerűsített leírásnál a valóságban sokkalta bonyolultabb, hiszen a fogak egyenetlenségei miatt, de a falatnak a fogsorok közé juttatásához is, a mandibula ívmozgásaihoz kisfokú nyitó-záró mozgásnak is kell járulnia. A rágás mechanizmusának jobb megértéséhez természetesen előbb még meg kell ismernünk a rágóizmokat, sőt a fogak anatómiáját is. Nem is tökéletesen ismert még e mechanizmus minden finomsága, noha a fogpótlásban és főleg a fogszabályozásban ennek elsőrendű jelentősége van.

A koponya fejlődése

A koponya alkotásában döntően az agytelepet körülvevő embryonalis kötőszövet vesz részt. Az első három ősszelvény mesenchymája csupán a foramen magnum körüli rész kiképzéséhez járul hozzá, ami az első nyakcsigolyának az os occipitaléba való asszimilációjában (részleges vagy teljes beolvadása) vagy fordítva: egy atlas előtti occipitalis csigolya manifesztációja (jelentkezése vagy önállósodása) alakjában mutatkozhat. Ugyancsak hozzájárul a koponya kiképzéséhez a két első kopoltyúív mesenchymája (lásd részletesebben a meso- és endoderma származékainak leírásánál –, a külső testalak kialakulásánál – és a hallószerv fejlődésénél). Ez utóbbit az agytelepet körülvevő neurocraniumnak szemben splanchnocraniumnak (zsigeri koponya) nevezik.

Amint a 4/19. ábrából kitűnik, a koponya embryonalis kötőszövete csak részben alakul át porcos teleppé: ez a koponyaalap alakját ábrázoló, teknőszerűen kivájt lemez, és ehhez előrefelé csatlakozó kettős, oldalirányban összenyomott, de alulról nem teljesen zárt porcos cső, az orrtok.Ezt a porctelepet együttesen cranium primordialénak nevezzük, és az ún. chondrocranium telepe.

A chorda dorsalis a foramen magnum helye előtt nyomul be a porctelepbe, és az ékcsont későbbi teste területén éri végét. Ebből a porctelepből alakul ki enchondralis csontosodással az os occipitale (squamája felső részének kivételével), a halántékcsont pars petrosája, mely még előzőleg körülnőtte az ectoderma helyi betüremkedése és annak lefőződése útján keletkezett hallóhólyagot, az ékcsont teste, szárnyai és röpnyúlványainak lateralis (!) lemeze. A porctelep orrtoki részéből lesz a rostacsont és az alsó orrkagyló. Az orrtok porcosan maradó részeinek maradványai az orr porcai (lásd légzőszervek). A koponyacsontok másik része – az ún. desmocranium – részben az agytelep kötőszöveti tokjának desmogen csontosodása révén alakul ki. Az első csontosodási magvak a tubera frontalia és parietalia helyén jelennek meg; a csontosodás kötőszöveti rostkötegek mentén sugarasan terjed szét e csontok varratai felé. Hasonló módon alakul ki az os temporale squamája és a felül nyílt gyűrűként megjelenő anulus tympanicus, amely a pars tympanicát adja. Az arc orrtokon kívül eső csontjai is, sőt egyesek belül is, mintegy az orrtok porctelepe és a szemtelepek által alkotott „kaptafára” kívülről (ill. belülről) rakódnak rá ugyancsak kötőszövetes csontosodással, úm. az os nasale, lacrimale, maxilla, zygomaticum, palatinum és a proc. pterygoideus medialis lemeze.

A kötő- és támasztószöveteket általánosan ismertető fejezetekben leírtak nyomán érthetővé válik, hogy porcos csonttelep ott alakult ki a gerincesek filogenezise során, ahol a csont szövettelepének expanzív fejlődésére van szükség ahhoz, hogy az illető testrész idoma és növekedési iránya mintegy meghatároztassék. Ahol más, már korábban kifejlődő és expanzív növekedésre képes szervtelep határozza meg az idomot, ilyen porctelepre nincs szükség, hanem az alakot meghatározó „idomdarab” által kifeszített külső kötőszöveti burok közvetlenül is csonttá alakulhat. Így az agyvelő gyorsan növekvő telepe megfelelő belső idomdarab ahhoz, hogy külső tokjának nagy része közvetlenül alakulhasson át csonttá.

4/19. ábra. A koponya fejlődése (Fischel nyomán). A koponya porcosan előképzett részei a teknőszerű koponyaalap és az arckoponya kettős csőszerű tokja (kék). Porcos telepe van az 1. és 2. kopoltyúívnek is, de nem az 1. kopoltyúív alakul át mandibulává, hanem erre kötőszövetes csontosodással a mandibula állománya kívülről rakódik rá. A koponyatető és az arc külső fedőcsontjai kötőszövetes telepből csontosodnak (sárga)

Ugyanezt a szerepet tölti be az arckoponya felső részén a porcos orrtok, amelyre kívül az ún. fedőcsontok kötőszövetesen épülnek rá. – Ezekből a fejlődési viszonyokból fejlődési rendellenesség két irányban lehetséges. Az egyik esetben a porctelepek genetikusan meghatározott, tökéletlen fejlődése (ún. chondrodystrophia) az ok. Ilyenkor nem csupán a végtagcsontok hossznövekedése marad súlyosan vissza, hanem a koponyaalap és az orrtok sem fejlődik kielégítő mértékben. Ennek következménye az ilyen törpék mélyen beesett orrgyöke, hatalmas, léggömbszerűen kidudorodó agykoponyája, és erősen kiugró arccsontjai.[49]27 Ellenkező szövetfejlődési hiba a kötőszövetes telepű csontok tökéletlen csontosodása, amikor is főleg a koponyatető csontjai és a kulcscsont fejlődnek rosszul (dysostosis cleidocranialis).

A splanchnocranium eredetileg az első és a második kopoltyúív porcos telepéből alakul ki. Mindkettő a koponya halántékcsonti részéhez rögzülő páros ív alakú porctelep, amelyek másodlagosan elöl az állcsont és a nyelvcsont középvonalában egy közbeeső szövettelep segítségével tapadnak össze.

Az első kopoltyúív porca a Meckel-féle porc, a másodiké a Reichert-féle porc. A Meckel-féle porc a porcos halakon még az ősi állkapocsízületet alkotja a halántékcsont porcos részével. E hátsó rész a filogenezis során azután átalakul két hallócsontocska, a kalapács és az üllő telepévé (lásd a hallószerv fejlődése). A Meckel-porc elülső részére ismét, mint egy támasztó „kaptafára”, a mandibula csontosodik rá a körülvevő kötőszövet közvetlen elcsontosodása révén. Ez a kötőszöveti eredetű csont képezi ki a halántékcsont ugyancsak desmogen squamájával az állkapocsízületet.

A második kopoltyúív porctelepe, a Reichert-féle porc hátsó végéből a processus styloideus és a harmadik hallócsont, a kengyel alakul ki. Közbülső része kötőszövetesen átalakul szalaggá (ligamentum stylohyoideum), és elülső része a nyelvcsont kis szarvát és a teste felső részét adja, míg a nagy szarv és a test alsó fele a harmadik kopoltyúívből fejlődik (lásd a gége fejlődését).

A magzati koponya kutacsai (fonticuli)

Szülészeti és csecsemőgyógyászati jelentőségük miatt külön foglalkozunk a magzati és a csecsemőkoponya kutacsaival. A koponyatető és csontjainak fejlődésmódjáról érthető, hogy az elsődleges csontosodási magvakból sugárirányban szétterjedő csontosodás ív alakú, csipkézett frontban halad előrefelé. Amikor a különböző csontok ezen ívszerű szélei egymással összetalálkoznak, szükségszerűen kell, hogy eleinte csontmentes szögletek maradjanak fenn a koponya kötőszövetes burkán. Ezek a kutacsok (fonticuli).

A két falcsont és az ilyenkor még kétrészes homlokpikkely összetalálkozásánál elöl szabadon maradó nagykutacs (fonticulus anterior seu major) rombusz, ill. papírsárkány alakú sagittalis hossztengellyel. A két falcsont és az egységes nyakszirtcsonti pikkely közt viszont a háromszögletű kiskutacs (fonticulus posterior seu minor) marad hártyásan.

A fenti két kutacs mellett van még két oldalsó kutacs is a falcsont elülső alsó szöglete és az ékcsont nagy szárnya közt: a fonticulus sphenoidalis, valamint hátsó alsó szöglete és a halántékcsont között: a fonticulus mastoideus.

A kutacsok nagy jelentőségűek a tekintetben, hogy helyzetük kitapintásával az orvos a szülőutakon belül meggyőződhet a fej pontos helyzetéről. A fejnek a szülőcsatornán való áthaladása közben a koponyacsontok egymással szemben elég jelentékeny mértékben eltolódhatnak, és ezzel a fej áthaladására előnyösebb idomot adhatnak. Az agyvelő arteriáinak pulzációja a kutacsok látható pulzációját okozza, illetve a kutacsok pulzációja tapintható. Elhúzódó szülések során ez a pulzáció eszközösen monitorizálható, ily módon folyamatosan ínformáció nyerhető a magzat szívműködéséről. A kutacsok elődomborodása fokozott koponyaűri nyomást, behúzódása folyadékvesztést (dehidrációt) jelez.

A kutacsok közül a nagykutacs – népies nyelven a csecsemő, „feje lágya” – a második év közepén záródik el teljesen, a többi az első hónapok során. A későbbi varratoknál a csontok eleinte elég simán fekszenek össze. Itt az általános csonttanban említett Krompecher-féle primaer angiogen csontosodás folyik, ugyanis nincs már preformált kötőszövetes telep, amely elcsontosodjék. A növekvő agy növekvő térigényével bámulatos harmóniában, lényegében minden feszítő hatás nélkül – eltekintve a koponyára kívülről ható, teljesen átmeneti nyomóerőktől, mechanikailag közömbös viszonyok között – feltehetőleg a növekvő varratokban levő erekből származó mesenchymasejtek rakódnak fel a csontok széleire. Közben a varrat fokozatosan felveszi jellemző, mechanikailag is kiváló ellenálló képességű fogazott voltát.

Mesterséges hatásokra, pl. a csecsemő korai, „fekvő” korszakában a fejét különböző irányban „elfekheti”, ez később a csecsemő mászkáló-, üldögélő-korában és felálláskor teljesen megszűnik. Régi civilizációkban, főleg Közép- és Dél-Amerikában általános volt a csecsemőkoponya mesterséges torzítása a fejnek két deszka közé szorításával vagy valamilyen szövet szoros feltekerésével. Hazánk területén sem volt ritka régebbi népeknél és a honfoglaláskori magyarságnál. Sok esetben az uralkodó réteg kiváltsága volt.


[40] 18 A már idézett, inkább szimbólumok világában mozgó Goethe-vers mellett Rainer Maria Rilke Önarckép 1906-ból című versére gondolhatunk

[41] 19 A pontosság kedvéért már itt meg kell jegyezni, hogy az orrüreg alkotásában részt vevő egyik csont, az os ethmoidale, kis területen szintén részt vesz a koponyaüreg alkotásában.

[42] 20 A PNA a „pyramis” és a vele kapcsolt kifejezéseket elvetette, s helyette a „pars petrosa” kifejezést vezette be. Ez a meggondolatlan nómenklatúrái újítás jellemző példája. A „pars petrosa” önállóan még éppenséggel elmegy, de a soron következő felszínjelzéseknél feltétlenül félreérthető. A pars petrosa több mint a pyramis, így nem a pars petrosának, hanem a pyramisnak van csúcsa, elülső, hátsó és alsó felszíne. Didaktikai szempontból is abszurdum bonyolult térbeli alakulás leírásánál elvetni oly plasztikus hasonlatot, mint a „pyramis” kifejezés. Ezért itt, eltérve a PNA-tól, megtartjuk.

[43] 21 Fejlődése szempontjából teljesen különálló része a halántékcsontnak; a dobüregben levő egyik hallócsonttal a kengyellel együtt a II. kopoltyúív származéka. Gondosabb megtekintéskor látni is, hogy mintegy a pyramis többi részébe csak beékelt idegentest.

[44] 22 Kiss–Szentágothai: Anatómiai atlasz, 1. köt. 21. ábra.

[45] 23 A koponyakészítmények legtörékenyebb része; ezért ne fogjuk meg a koponyát a szemüregekbe dugott két ujjunkkal!

[46] 24 Voltaképpen itt mindhárom csonton van egy barázdarészlet, de csak az os palatinum függőleges lemezének külső oldalán elég mély ahhoz, hogy külön nevet (sulcus palatínus major) érdemeljen.

[47] 25 Igen közönséges eset, hogy az orrsövény csontjai nem fekszenek pontosan a median sagittalis síkban, hanem egyik vagy másik irányban eltérnek (deviatio septi nasi), minek következtében az egyik orrüreg fél túl szűkké, a másik túl tággá válik. Mindkét alaki eltérés súlyosan zavarja az orrnyálkahártya működését.

[48] 26 Az egyiptomi múmiakészítők a holttest e csontlemezét törték át, és speciális eszközökkel távolították el az agyvelőt, majd a koponyát belülről is konzerválták és szárították.

[49] 27 Lásd Velazquez Las meninas c. híres festményét a spanyol udvar törpéiről

Forrás: Funkcionális anatómia I.: János, Szentágothai, Miklós, Réthelyi (2006)

Vélemény, hozzászólás?