Celeb születik 9

A következő nyolc hónapban megtapasztalták, hogy a sztárok élete sem fenékig tejfel. Heti öt-hat fellépésük volt az ország minden pontján – előfordult, hogy egy-egy hétvégi napon három is. Többet voltak a turnébuszban, mint a lakásban. Azokon a napokon, amikor nem volt fellépésük, Béla idejének nagy részét a stúdióban, Virág énekórán, a modelliskolában és fotózásokon töltötte. Közben állandóan törniük kellett a fejüket újabb és újabb szenzációs eseményeken, hogy a bulvármédia figyelmét szinten tartsák.

Különösen nagy médiaérdeklődés kísérte fellépésüket a váncsodi falunapon. A sajtómunkás-had egyik fele szorgalmasan forgatott, fotózott, jegyzetelt, interjúkat készített, míg a többiek igyekeztek a közönséget még lelkesebb ünneplésre bírni. Szinti Boy, immár mint nagy sztár, újra játszott néhány számot a kocsmában is, és meglátogatták a szülői házat is; egy újabb csekk ígéretének jóvoltából megtörtént anya és fia érzelmes kibékülése – pénzért még Virágot is készek voltak családtagként fogadni.

Dőlt hozzájuk a lé, de ment is. A zenésztársak fizetése, a turnébusz bérleti díja és tankolása, a lakás, a reprezentációk rengetegbe kerültek. Virág kisebb vagyonokat költött kozmetikumokra, ruhákra, és hetente fejenként egy minimálbérnyi összeget hagytak a konditeremben.

Nyáron egy utazási iroda megajándékozta őket egy egzotikus nyaralással, igazi pihenés viszont ez sem volt; a fotósok, operatőrök állandóan a sarkukban voltak.

Közben azonban véget ért a csatorna tehetségkutató műsora; a média és a közönség érdeklődésének középpontjába az új sztárok kerültek. Jelentősen megcsappant a fellépéseik száma, néhány hónap múlva már csak havonta két-három alkalommal álltak színpadra. A lemezkiadó cég sem tervezett újabb albumot a Szinti Boy Banddel, sőt, a meglevő CD-ik sem fogytak úgy, mint korábban. Virágot is egyre kevesebbszer hívták fotózásokra, azok a munkák is leginkább rosszul fizető reklámok voltak. Elküldte a fotóit minden jelentős külföldi modellügynökségnek, választ azonban csak néhány helyről kapott – azoktól is csak bizonytalan ígéreteket.

Kezdetben élvezték is, hogy sokkal több szabadidejük van. Gyakrabban ebédeltek, vacsoráztak jó hírű éttermekben, többet jártak diszkókba, bárokba, Virág több időt töltött – és pénzt költött – plázákban. Egy-egy szabad hétvégéjüket wellness-szállókban töltötték (szívesebben mentek volna hagyományosabb helyekre, ahol nem az animátorok mondják meg, mikor mit tegyenek, no de hódolni kell a divatnak). Közben észre sem vették, hogy többet költenek, mint korábban – és lényegesen többet, mint amennyit megkeresnek.Így aztán rövidesen napi gondjaik támadtak. Béla ismét felkereste a producert, és elpanaszolta, hogy anyagi nehézségeik vannak.

– Ez van, Szintikém – tárta szét karját a producer. – Csak oda tudok nektek fellépést szervezni, ahova hívnak benneteket, nem tukmálhatlak rá senkire.

– De hiszen arról volt szó, hogy öt évig adnak munkát.

– Tévedésben vagy, barátocskám! A szerződésben csak az áll, hogy öt évig nem dolgozhatsz másnak, csak nekünk. Arra senki nem vállalt kötelezettséget, hogy addig folyamatosan biztosítunk is munkát. Azért ne aggódj, megteszünk mindent, amit csak tudunk, hiszen a mi érdekünk is. Csak azt tudom tanácsolni, hogy melózzatok keményen, újítsátok meg a repertoárotokat, akkor majd ismét sikeresek lesztek.

– Az újságok sem írnak mostanában rólunk.

– Tudod öregem, minden csoda három napig tart. Rólatok már mindent tudnak az olvasók, most az újak, a tehetségkutatósok az érdekesek. Ezen azonban könnyen segíthettek; produkáljatok valami olyat, amilyen még nem volt. Például miért nem csinálsz Virágnak egy gyereket? Elég régen vagytok már együtt, itt lenne az ideje.

– Gyereket? Éppen most, amikor ilyen szar helyzetben vagyunk?

– Akkor verd meg, vagy mit tudom én! – váltott hirtelen ingerült hangnemre a producer. – Lényeg, hogy nagyot szóljon! Használd a fejed, arra való – felállt és kezet nyújtott jelezve, hogy befejezettnek tekinti a látogatást.

Hiábavaló volt azonban minden igyekezetük, a népszerűségük továbbra is csak csökkent. Béla egy szembeköpésnél is nagyobb sértésként élte meg, amikor Kakaó, a tehetségkutató győztese kísérőzenekarnak hívta meg őket egy koncertjére. Legszívesebben visszautasította volna, de nem tehette; égetően kellett a pénz.

Amikor a színpadra léptek, lanyha taps fogadta őket, némi füttyögéssel kísérve. Belekezdtek az első számba; a közönség unott arccal, mozdulatlanul állt.

– Kezeket a magasba! Hadd lássam a kezeiteket! – kiáltotta sokadszor Béla – nem vette észre, hogy már-már szinte sírva könyörög -, a hallgatóság azonban a lelkesedés legkisebb jelét sem mutatta.

– Ka-ka-ó! Ka-ka-ó! – skandálta a tömeg a harmadik szám után, és akkor sem hagyta abba, amikor belekezdtek a következő dalba – az egyre fokozódó hangzavar az erősítőket is túlharsogta. Mikor véget ért a szám, a helyi rendező intett, hogy adják át a helyüket az est főszereplőjének. Megsemmisülve vonultak le a színpadról.

Megérkeztek, a turnébusz lefékezett a lakásuk előtt. A sofőr hátrafordult Bélához.

– Üzeni a főnök, hogy ki kellene fizetni a bérleti díjat. Két hónappal lógtok.

– Az mennyi?

– Háromszázhúszezer.

A fiú felkattintotta a belső világítást, elővette a pénztárcáját és számolni kezdte a bankjegyeket

– Ez sajnos, a fele sincs.

– Akkor pakoljatok ki! Azt mondta a főnök, ha nem fizetsz, nem tudja tovább biztosítani a buszt.

– Ne csesszen már ki velem, szombaton Lacházára kell mennünk. A kabrióba mi sem férünk be, nemhogy a cucc.

– Sajnálom – mondta a sofőr -, én ezt az utasítást kaptam, nem tudok mit tenni.

– Velem nem lesz gond – szólt közbe a trombitás. – elszerződtem egy óceánjáróra, holnapután indulok.

– Hamarabb nem tudtad volna mondani? – háborodott fel Béla.

– Nem akartam elrontani a hangulatodat fellépés előtt.

– Elromlott az úgyis – jegyezte meg rezignáltan.

Kényszeredetten nekiláttak kipakolni a felszerelést és felhordani a lakásba. Közben megbeszélték, hogy a dobos autójával megoldják a szombati haknit, de csak akkor vállalja, ha kifizeti, amivel tartozik neki, és a benzinpénzt is előre kéri. Erre a többiek is bejelentették, hogy csak akkor mennek szombaton, ha megkapják a járandóságukat. Mire elszámoltak, Béla pénztárcájában csak néhány ezer forint maradt.

Másnapi reggelijüket csengetés zavarta meg. Két férfi állt az ajtóban.

– Böszörményi Virágot keressük – szólalt meg az egyik.

– Parancsoljanak – lépett ki Virág mandulaszínű köntösében az előszobába.

– Ön negyedik hónapja nem fizeti a decemberben vásárolt tablet részleteit – folytatta az idegen. Ha most nem tudja rendezni az elmaradását – a kezében levő dossziéba nézett -, nyolcvanegyezer-ötszázhatvan forintot, el kell vinnünk a készüléket.

A tabletet Béla kapta karácsonyra.

– Azt hittem, hogy kápéra vetted – fordult hátra a lányhoz. – Ki tudod fizetni?

– Mi a francból?! – válaszolt ingerülten Virág. – Nem tudnál kisegíteni?

– Nagyon jól tudod, mennyi pénzünk van.

Hiábavaló volt a könyörgés, a köntös „véletlen” szétcsúszása, be kellett csomagolniuk a tabletet és a két férfi eltávozott vele. Ezzel azonban még nem ért véget sorozat. Másnap a postás ajánlott levelet hozott benne a lakás tulajdonosának felszólításával: mivel a bérleti díjat sem fizetik hónapok óta és rezsiszámlákkal is el vannak maradva, legkésőbb a hónap végéig költözzenek el.

– Fiúk, most nem tudok fizetni, másik lakást kell keresnünk – mondta Béla zenésztársainak, amikor hazaértek Lacházáról. – Majd a következő hakni után rendezzük.

– Az mikor lesz? – kérdezte a basszusgitáros. Béla nem válaszolt.

– Szóval egyelőre nincs is következő. Nem öregem, mi is a piacról élünk, ezt nem csináljuk tovább. Ez volt az utolsó fellépésünk. Kérjük a pénzünket, aztán jelentsd be az irodának, hogy feloszlott a zenekar.

10.

 

– Szintikém, bele kell törődnöd, hogy vannak nálad jobbak – mondta az együttérzés legkisebb jele nélkül a producer. – Benned ennyi volt. Mondtam már, ha egyszer nem kérnek, én nem tudlak rábeszélni senkire. Legjobban tennéd, ha hazamennél a faludba, és ott folytatnád, ahol abbahagytad. Sok sikert hozzá!

Újra elindultak lakást keresni, de csak egy rákosszentmihályi, kerti sufniból kialakított dohos, szoba-konyhás lakást találtak, amelynek az első két havi díját és a kaucióját is ki tudták fizetni. Néhány hét múlva azonban úgy tűnt, rájuk mosolyog a szerencse – Virág szerződést, jól fizető munkát kapott egy modellügynökségtől. Rövidesen egy férfimagazin is felkérte. Bélának ezúttal sem volt ínyére a meztelen fotózás, de nem tiltakozott, a régi életnívójuk visszatérésének reményében még örült is a lehetőségnek.

Csakhogy ettől kezdve a pénzügyeiket a lány vette a kezébe. Újra sokat járt plázákba, konditermekbe, Bélának minden fillérért könyörögnie kellett neki. Virág a turnébusz és a lakás tulajdonosainak ügyvédjeitől érkező fizetési felszólításokkal sem törődött, így rövidesen a kabriót is lefoglalták.

Estéit többnyire magányosan töltötte; Virág gyakran éjszaka tért haza. Eleinte, amikor a lány még tíz után sem volt otthon, felhívta.

– Most ne zavarj – hadarta ilyenkor a lány a telefonba, a folytatás pedig rendszerint ez volt: „dolgozom”, vagy „tárgyalok”. Közben a háttérben tányérhoz koppanó evőeszközök zaja, vagy halk zene hallatszott.

Néhányszor az is megesett, hogy Virág csak reggel ment haza. Béla megkérdezte, hol volt.

– Dolgoztam – válaszolt nyersen.

– Egész éjszaka? Nem is látszol fáradtnak.

– Igen, képzeld, egész éjszaka! Akkor vonj kérdőre, amikor több pénzt hozol haza, mint én, addig semmi közöd hozzá! – és durcásan a fürdőszobába vonult.

Aztán egy délután, amikor a szobába lépett, egyből feltűnt neki, hogy Virág sötétkék kerekes bőröndje nincs a sarokban. Az ágyon egy papírt talált; csak ennyi állt rajta: „Elköltöztem”. Hívni próbálta, de egy-két csengetés után a telefon foglaltat jelzett. Várt egy félórát, letiltotta a hívószám elküldését, majd újra próbálkozott. A lány ekkor felvette.

– Miért költöztél el? És hova? – kérdezte.

– Nincs sok közöd hozzá, de elmondom. Istvánhoz.

– Miféle Istvánhoz?

– Ő egy üzletember, és az ügynökség tulajdonosának a barátja.

– Már őt szereted?

Virág gúnyosan felkacagott.

– Ugyan már! A szerelem olyan, mint a Mikulás – nem létezik, csak a hülyék hisznek benne. Azt ne hidd már, hogy téged valamikor is szerettelek! A férfiak csak arra kellenek, hogy kielégítsenek, meg segítsék, hogy elérjem, amit akarok.

Béla bontotta a vonalat. Egy ideig nézte porrá zúzott álmainak egyetlen épen maradt darabját, a Korg szintetizátort, majd leült elé, és eljátszotta néhány kedvenc dalát – előtte már hetekig be sem kapcsolta.

Nem bírt megmaradni a lakásban, céltalanul elindult a belvárosba, csak úgy gyalog. Mire beért, alaposan elfáradt; beült egy sörözőbe. Mindenfélét összeivott, alaposan berúgott, de széteső tudata utolsó morzsáival még fel tudta mérni, hogy nem tudja kifizetni a számlát. A bejárattal szembeni mosdóba ment, majd ki-kilesve kivárta azt a pillanatot, amikor a pultos lány a raktárba megy, és kiosont az ajtón.

A friss kora éjszakai levegő aztán némileg kijózanította; gondolkodni kezdett, mit is tehet ezután. Fogadja meg a producer tanácsát és menjen haza? Oda, ahol nemrég még ő volt a hazalátogató ünnepelt sztár? Ismerje el anyjának, hogy igaza volt; egy gátlástalan ribancot szeretett? Nem! Keressen munkát a szakmájában? Micsoda szégyen – aligha lesz olyan munkatársa, főnöke, aki ne tudná, ki volt. Nem is beszélve arról, hogy nincs miből élnie, amíg munkát talál és megkapja az első fizetését. Az albérletből is kitehetik; a Virágtól kapott kevés pénzből az előző hónapot sem tudta kifizetni. Más megoldás azonban nincs, és ebben Virágnak segítenie kell! Újra felhívta a lányt.

– Hagyj már békén! Mi a francot akarsz már megint, és ilyen későn? – szólt ingerülten Virág a telefonba.

– Virág, segíts, nincs pénzem.

– Szarok rá! Csinálj, amit akarsz, számomra te többé nem létezel! Ki akarom törölni az életemből azt az időszakot, amikor egy tahó paraszttal éltem együtt. Ne is hívj többet, mert megbánod! – és letette a telefont.

Részeg fiatalok jöttek szembe.

– Nézzétek, ez Szinti Boy! – kiáltott fel egyikük. Körbefogták.

– Mért vagy ilyen búvalbaszott, Szinti? Énekeld el nekünk, hogy add ide a didit!

– Menjetek a picsába! Nem vagyok Szinti Boy! Már nem! – kiáltotta, és az egyik srácot félretolva kitört a gyűrűből.

Valamivel arrább egy kocsmában felhajtott néhány stampedli olcsó vodkát, aztán meg sem állt az Erzsébet-híd közepéig. Nézte egy ideig a vizet, azon gondolkodott, mennyire lehet hideg, majd megpróbált átmászni a korláton, de sehogy sem sikerült. Végül akaratának egyre kevésbé engedelmeskedő ujjai lecsúsztak a vasról; elterült a járdán, feje nagyot koppant az aszfalton.

♦♦♦

Nagy fényességet látott, majd amikor szeme kezdte megszokni, szőke hajkoronával keretezett szép női arc rajzolódott ki előtte. Ez már a mennyország – vélte -, ez pedig egy angyal.

Az angyal azonban nem fehér, hanem sötétkék ruhát viselt, vállain szárnyak helyett törzsőrmesteri rangjelzés csillogott ezüstösen, a fényességet pedig egy rendőrautó fényszórója szolgáltatta.

– Részeg – szólt hátra a nő a kocsi mellett álló fiatal rendőrnek. – Fel tud állni? – fordult ismét Bélához.

Ketten a hóna alá nyúltak; kis segítséggel sikerült talpra állítani. A fiú imbolyogva, de aránylag stabilan megállt a saját lábán. A Dunán villogó, a rakparti lámpák rajzolta fénykígyókat nézte.

– Jöjjön, hazavisszük – szólalt meg ismét a rendőrnő. – Hol lakik?

– Sehol… Hagyjanak itt, meg akarok halni.

– Nem, be kell vinnünk a pszichiátriára – mondta a férfi. Társához fordult: – Tudod, melyik kórház felvételes?

A nő bólintott.

– Pszichiátriára?! Nem megyek, én nem vagyok bolond – kiáltotta akadozó nyelvvel, és elindult volna Pest felé, de a rendőr elé állt.

– Senki nem mondta, hogy bolond, de orvosi segítségre van szüksége. Jöjjön! – és két oldalról megragadva a karjait, betuszkolták az autóba.

Vége

Leave a Reply