Óhaj és az illusztrisok

Óhaj és az Illusztrisok

A szabad tiszta ég izzasztó meleget adott és a vakító napsugarak mögött láthatatlan énekesmadarak trillázása áradt. Késő délutánra járt az idő s F-et máris nosztalgia és vágyódás öntötte el. Közelgett a nap vége. Nem volt kedve megmozdulni. Hasalt a magas fűben a földön. Érezte, a zöld rengeteget. A nyirkos és lemetszett fűszál végződését a hasán. A zöld szagát. A föld szagát. Csiklandozták a nedves csonkok.

A kertre gondolt. A fű rengetegre, ami itt-ott csomókba kapaszkodott össze. És F csak ment csak ment egész áltó nap. Ha erőteljesebb csomók közé ért, amelyek elszánt igyekezettel kapaszkodtak össze a hangja elvékonyodott majdnem elfúlt és mély fuldokló morgással lendült előre, mert úgy érezte, hogy a köldökén át a testébe áramló energia csiklandozza és megsokszorozza az erejét. Penge karjaival habzsolt kaszabolt; az erőfeszítés csak még nagyobb gyönyört okozott neki.

Ma éjszaka még élénkek lesznek az emlékei, de egyre nehezebb lesz, ahogy az idő elhalványítja ennek a napnak is az eseményeit…

Közben végig azt gondolta igenis van vonzalom közöttük. Láb és őközte. Kapcsolatuk lehetne olyan, (jó lenne) mint Á, Mr.L és a többiek szövetsége. (Az Illusztrisak társasságának tagjait szigorúan csak a monogramjukon lehetett szólítani a szervezet ugyanis nagyon titkos volt a fűnyírónak mivel szintén tagja volt eme nagyszerű társaságnak az F megszólítás dukált.) Persze tisztában volt vele, hogy akkora esély van arra, hogy Láb és F kapcsolata komolyra forduljon, mint a szexista csavaranyák cölibátusára. Tudta, hogy képtelen gondolat.

Láb egész álltónap tolta előre. Húzta. Megint tolta előre. Megint hátra. Jobbra, balra.

Fejek hulltak százával. Teljes odaadással köpte szórta rá, mígnem már teljesen beborították a feneketlen bendőjéből kiokádott testrészek és Láb valósággal zöld lett.

Láb tolta egyre tolta tovább. Semmi sem érdekelte. A nehéz betört bakancs merev ránckráterei szolgáltak sírgödrüknek. Orrának ütközve sok hozzátapadt, és közelről látta a halált, hogy hogyan múlik ki a rengeteg gyenge fűszál élete a saját áttetsző nedvében fuldokolva.

Egy részük tehetetlenül lehullott a fűnyíró mögé és a láb elé. Láb megadta a kegyelemdöfést. Rájuk taposott. F gyakran hallani vélt kiabálást, jajveszékelést, törékeny csont reccsenését, de a saját hangos kerepelése meg surrogása sokkal hangosabb volt mindennél. Elnyomta a sikolyokat.

Valaminek lennie kell, még de mindig csak a lábat látta. Érzett valamit magasabban kopott vas vállain. Erről a különös bizsergető érzésről többen is beszámoltak már. Valami meleg és nedves volt rajtuk. Egyeseknek a nyakán, mint azt Mr.L, Á és Mr.G is határozottan állította. Gyaníthatóan a lábhoz tartozott mégsem látta senki és nem tudta mi az.

Az „egyesek”: fojtogató kellemetlen érzésről számoltak be. A nyakukat markolta az a dolog.

F tudni akarta. Neki más rugóra járt az agya. Lábat nem merte kérdezni felőle. Ismerve a módszereit nem is lett volna túl ésszerű. Igaz tán’ ő se volt nyeretlen kétéves: szabdalt már össze mindenféle csúszómászót. Bogarakat, férgeket, gilisztát, gyíkokat, egyszer még egy cserebogarat is, ami félig féreg volt, de egyik sem hasonlított egy fikarcnyit sem ahhoz, amire Láb képes volt. Semmi sem álhatott ellent neki. Ugyanakkor a többiekkel ellentétben az érzés a vállain gondoskodó puha és vigyázó.

Ha tudni akarjátok mondta egyszer az egyik kora este az Illusztrisak társaságában sokkal jobban félek Óhajtól, mint sem Lábtól.

Mr.L ültette a fülükbe a bogarat: Óhaj a mi nagyszerű kiterjesztésünk. Az illusztris társaságunk leges leg illusztrisabbja mondta azon a mélyen kongó hangján. Aztán ahogy tovább beszélt Fűnyíró (bocsánat, azt akartam mondani F) kicsit megrémült tőle egyfajta keserű eltökéltség áradt a szavaiból a lehelete szúrós szagúvá vált mintha a szavak összekeveredve a szájában mérget gőzölgő komposzttá elegyedtek volna. Azóta is a tudatában visszhangzott: Láb gonosz. Láb maga a gonosz. Egy napon meg fogja kapni ami, jár neki.

Naná persze hogy érdekelte a köldöke is. Az a hosszú vékony és narancssárga dolog, ami a testébe kapcsolódott, és Láb újraélesztette vele. Felrázta F-et a tetszhalálból. Erőt adott neki. Nem vett volna mérget rá, hogy a leges leg illusztrisabbik meg tudta volna azt csinálni. Kedvelte tehát Lábat mi több csodálta, függött tőle ezért közben őrlődött és mélyen hallgatott az Illusztrisak társaságával szembeni aggályait illetően. A félelmeiről, azokról a dolgokról, amik nem nagyon tetszettek neki.

Gyűlölt odabent lenni. Sötét hely volt az. A fészerben olyan álmos lett és gyengeség lett úrrá a testén mintha beteg lenne. Gyanította, hogy a köldökéhez lehet köze, odabenn ugyanis összecsavarva pihent a vállán a puha és nyirkos valami helyett, amiről sejtette, hogy a lábhoz tartozik, mint hozzá a narancsszínű hosszú zsinór. A köldök. Mr.L mondta neki.

A nap bizonyos részein fény áradt be a fészerbe. Öreg fészer volt meg kell hagyni. Az utca felől magas tujafák takarták el és az idők folyamán dús földre csüngő borostyán szakállat növesztett ezért úgy nézett ki, mint egy sátor alakú borostyándoboz.

Kitudja milyen régen tetődeszkákból ácsolták. A falak deszkái között itt-ott rést feszített az idő és azokon vékony fénynyalábok hasítottak a fészer poros félhomályán keresztül. Ebben a szűrt kísérteties fényben folyt a társalgás.

Kiváló társaságának nagy része naphosszat a falnak vetett háttal ácsorgott. Főleg tél idején. F-nek nem volt elég ereje ahhoz, hogy érdemben válaszoljon a hozzá intézett kérdésekre pedig szívesen kioktatta volna K-t, hogy hagyja már abba a sápítozást egyáltalán nem olyan beteg amilyennek látszik.

Általában K kezdett beszélni és nagyrészt azzal nyitott, hogy F már megint milyen sápadt. Rendszerint Lábat hibáztatta mindenért.

Mr.L és Á tűnt el a leggyakrabban közülük, és amikor visszajöttek kimerülten csapzott csorba és mocskos volt mindkettő. Nekik nem volt kedvük beszélgetni. De akkor is kettejük közül Mr.L volt a bőbeszédűbb és lopva sokszor Á-ra pillantott mintha támogatást várna tőle.

F megállapította magában, hogy az idők folyamán ők ketten igazi barátok lettek. Barátok. Szerelmesek. Homokosok. Bajtársak. Testvérek. Több fogalom is eszébe jutott, már de mindegyiket kicsit hamiskásnak érezte illetve mindegyikből igaznak vélt egy csipetet.

Egyikük a másik nélkül csak nagyon ritkán járt el. Mr.L megfontolt öblös hangon beszélt. Á pedig lágy vékony hangon sóhajtozott. K meg megállás nélkül jártatta a száját összevissza és a heves vérmérséklete révén K szegte meg legtöbbször a monogramos szabályt.

– Óhaj távollétében – köszörült torkot K-közülünk kétség kívül Mr.L és Á a legtöbbet látott…- elhallgatott képzeletben megvakarta csúcsos álla hegyét- szóval lapát és ásó.

Mr.L hümmögött egyet és inkább hosszabban elnyúló hammnak hangzott. (Amolyan ásítás félének.)

Haaam.

Á sóhaja legyintés volt és a lélegzete a halvány szűrt fényben egy kicsit összekuszálta a levegőben szállongó porszemeket.

Hajaj.

– F nem rég jött vissza, és mint látjátok most is épp elég sápadt.folytatta K.

Erre egyszerre a nagy kialakult csendbe minden szem a földön fekvő fűnyíróra szegeződött.

F rájuk se hederített. A meleg napfényre gondolt odakint. A madárcsicsergésre. A fű illatára, amelyben édes vérszag keveredett a keserű szagú kifordított belek szagával. Lábról és az érintéséről ábrándozott. Megalapította többször is magában, hogy talán a megkéselt gyíknak van hasonló tapintása ahhoz a dologhoz, amit a vállain szokott érezni. Meleg puha és kicsit ragacsos. Az ábrándjai közé merülve Láb tolta húzta jobbra, balra és az egyre sápadó fényben, amely lassan már csaknem homály volt tényleg betegnek látszott.

A távoli sarokban karcsú árnyék moccant.

Mr.G morcosan ébredt. Többnyire így volt. Ritkás szemöldökét komoron húzta össze bár össze is volt nőve a homlokán és ettől gonosznak látszott. Hiányzott két foga is. A bal kettes és hármas. Ezt is Mr.L mondta nekik. És a hiányzó bal kettes és hármas miatt erősen selypített.

– Hagy máj, semmi éjtejme megint előjöl kezdeni.

K szokásához híven felhúzta az orrát. Sértődötten elfordult.

– Akkor is sápadt.-kötötte az ebet a karóhoz K.

– Haaam. Mi láttuk.-vágott közbe Mr.L és K összerezzenve elhallgatott Mr.L meg megint Á-ra pillantott, hogy jóváhagyja e.

Á sóhaja a porszemek lágy borzongása.

Hajaj.

Mr.L folytatta.

– Mi láttuk. Azt hisszük tudjuk mi a baja. A köldökével van a baj, de semmiképpen sem beteg.

Erre Mr.G elégedetten pillantott körbe a sötét távolabbi sarokból.

– Én megmondtam. F nem beteg.

Ekkorra a fészer másik oldalán a fűnyíró fölött a mozdulatlan árnyékkal takarózó robusztus munkapadon is mocorgás támadt. Csörgés csattogás. Olajtól pászmás műanyag tartókban ébredeztek a csavar anyák. A szomszédságukban Metsző is felült fitos orrával és nyugodtan nyújtózott egyet. Felső ajka papírvékony alsó ajka vastag. Zöld volt a szája széle mintha férfi létére rúzsozná szőlőkocsány meg barackfaág színű rúzzsal. A fickó majdnem csak szájból állt. Fülei aprók íveltek voltak és folyton vörösek. A csavaranyák és Metsző nem voltak a társaság tagjai. Őket lehetett a rendes nevükön nevezni.

Fűnyíró a zajongásra kizökkent a gondolataiból. Szótlanul figyelte miként halványodik, a nappali fény: aranyba váltott a napnyugtával majd szertefoszlott, mint a füst és a hold alumínium színnel bekukucskált a tetőn. Egy félrecsúszott pala képezte szabálytalan csillag alakú ablakocskán át a földre koppanó lapos árnytestre nézett.

Fűrész volt az és ezer szuvas foga volt. Vörös rozsda rágott apró fekete lyukat sokba. Fűrész volt a harmadik, aki ugyan tudott az Illusztrisak társaságáról és mégsem volt kedve beszállni a játékba. Ekképpen az ő hármasukra nem is vonatkozott a monogram szabály. Haldoklott és nem akart egy másodpercet sem ostoba játékokra pocsékolni.

– Azt hiszem- vágott bele a közepébe, (mint hajdanán, mit hogy ezt mindenki tudta róla, minthogy gyakorta elhangzott a szájából, hogy sokat vágott dolgok közepébe ez lévén dolga) azonnal noha még csak az éjszaka leszálltjával tért magához, hiszen úgyis tudta mi a téma. Mindig ugyan az volt- ez így nem mehet tovább.-mondta tehát látatlanban.

– Igaza van ez így nem mehet tovább!- szólt Metsző tátogó ponty szájával pedig még csak az imént ébredt, az éj közeledtével, de mindegy úgy is tudta mi a téma. Mindig ugyanaz volt.

Csett csatt hallatszott a munkapad vastag mamutlábai felől. Anyák csinálták a zajt a mély dobozok belsejéből. Olyan volt mintha barlangból kiabálna az sok erőtlen vékony női hang.

– Börtönbe vagyunk zárva! Ez így nem mehet ez így nem mehet Fűnyíró is milyen sápadt… Fűnyíró is annyira sápadt…

Míg mások (kicsit többen) az kiabálták kánonban, hogy Férfit akarunk… férfit akarunk…

Egy kis idő múlva és egyben utoljára a gyermekjátékok kezdtek éledezni. Ez abban a pillanatban történt, hogy odakint lanyha szellő kapott szárnyra, a talajon megborzolta a lekaszabolt pázsitot és halkan megszólaltak a fészer ajtaja fölé erősített szélcsengők. Ez olyan szép volt, hogy a társaság csakhamar elcsitult és csendben figyelte, a játékok születését. Egyedül Á, mert sóhajtani. És egyébként is őt illette a legidősebb jogán a végső szó.

Hajaj.-szólt Á.

Pszt.-hallatszott valahonnan.

Fűnyíró megkönnyebbült, végre nem vele foglalkoznak még K is átszellemült képpel bámulta a gerendákat odafent a magasban. Nyári éjszaka volt. Tökéletes csend ölelte át az éjszakát. Odakint puha lágy szellő bujkált a szélcsengők rézeresztékei között egymáshoz kocogtatva azokat, hogy énekeljenek, hogy csilingeljenek.

Fűnyíró tekintete megint a palák között nyílt ablakocskára tévedt és a bekukucskáló holdról a hirtelen nyíló bazsarózsabokrok jutottak az eszébe a kerítés tövébe. A zöld és kemény rügyek a csakhamar szétpattanó fűszeres illatú puha zsenge bimbók. A játékok minden éjjel megszülettek.

A magasban keresztülfutó gerendáról fából faragott kövér méhecskék rázkódtak meg a madzagok végén, a fa marionettkeresztről csüngve. A gyerekágy is ott porosodott valahol alattuk a sötétben ahol egykor egy másik helyen egy régen elmúlt nap boldogan rájuk kacagó kislány csecsemő fölött lógtak. El se hitték tán’ máig, hogy az a csecsemő, aki éjszakánként oly sokszor fölébredt, és akit nekik oly sokszor kellet vigasztalniuk halk andalító döngicsélésükkel olyan hirtelen megfeledkezett róluk. Ez nagyjából akkor történt, amikor már a hasára tudott fordulni utána négykézlábra állt és amint felegyenesedett a gyerekágy rácsaiba kapaszkodva soha többé nem hallotta meg a méhek andalító dongását.

Figyeltek. A csendből még nagyobb csend lett. A szélcsengők elnémultak. Az énekesmadarak sem zavarkodtak. Alváshoz készülődve az eresz alatt meg a cserép alatt a kémény mellett rejtett otthonukban szuszogva várták az álmukat.

Feszült várakozással teli pillanatok ideje jött el. A levegő körülöttük megtelt csípős elektromossággal. Várakozással. Senki, sem mert megszólalni. Kivéve Á-t, de Á is csak annyit mondott:

Hajaj.

Senki se figyelt oda rá.

A faméhecskék szívverése felélénkült. Az üreges mellkasukban dobpergés.

A nagy régi kartondoboz a holdfény áztatta beton placc közepén feküdt nagyjából a kis ablakocska alatt a fal árnyékával takarózó robusztus munkaasztal mamut lábai előtt. A hold ezüst reflektorként világította meg a mennyezetről, akár a színházi reflektor a díszletet. A doboz fekete árnyék téglát festett maga elé a betonra és a szemközti deszkafalra. Az árnyék paraván tetején, a fészer kőszínpadán remegő dombocska tűnt elő aztán két oldalt egy-egy kisebb domb kúszott mellé. A két kicsi dombból lassan lassan szárnyak nőttek, és azzal előtűnt a rongybaba két karja a mellkasa és a vállai után.

A lábai között hátrahajolva pihent a régi doboz mélyén így a feje árnyéka került elő legkésőbb a háta mögül és ez az árnyjáték a falon olyan képzetet keltett bennük mintha egy fekete nap jönne föl éppen egy fekete domb mögül egy sohasem volt fekete vidéken.

A megtépázott aranyszínű pamut fonálhaj cérnakígyói szerteálltak a fején. A bal gombszeme egy cérnaszálon csüngött bele a szájába. És megint megtörtént. Legvégül a lábak hurkái kígyóztak a doboz fölé és akkor ott lebegett előttük Óhaj.

Hatalmas volt. Réveteg alakja bizonytalanul imbolygott a fészer közepén. Térdig érő szoknyaruhája feslett külsőt kölcsönzött neki. Az egykoron fehér piros pöttyös ruha most szürke a piros pöttyök rajta meg feketék voltak a koszos portól. Kitárt karjaival úgy festett, mint egy viharvert Madárijesztő. Árnyéka a holdfényében még nagyobb és rémisztő volt. A szemközti falra hasalt, végig hullámzott a fölső gerendákon vissza a saját feje fölé.

Az előadás utáni kissé hosszúra sikeredett kínos csöndet megtörve egy gyomorból jövő ásítás erejéig Mr.L ragadta magához a szót, és jó szokása szerint előbb Á-ra pillantott. Á ezúttal nem mondta, hajaj. Szívdobogva várt. Ék alakú arcán keskeny ajkai bizonytalanul váltak el egymástól. Magas gátlásos gyermeki hangja nyikorgásnak hallatszott a nagy csendben:

– Másként kel fel reggel a nap és másként jár a hold…

Fokozatosan kapcsolódott be az éneklésbe: Fűrész Mr.L, K, Metsző és az Anyák. Egyedül F hallgatott. Egyszer jutottak el a boldogszületés napot részhez aztán mintha lerántották volna a lemezjátszó tűjét a bakelitlemezről hirtelen abba maradt a dalárda csörgése csattogása reszelése nyekergése.

Haaam. Most hogy megint megtörtént, és megszületett és együtt vagyunk, a mai este javaslom, tegyünk végre pontot az ügyünk végére.

K azonnal kihasználta Mr.L bejelentése okozta zavart csendet, és heves rikácsolásba tört ki.

– Éljen éljen! Láb meg haljon meg! Nézetek csak rá szegény Fűnyíró megint milyen sápadt.

– Igen halnia kell. Mindannyian látjuk, hogy Fűnyíró mennyire beteg. – csörögték az Anyák vékony elhaló hangon. Úgy tűnt, hogy őket is felcsigázta Mr.L mondandója izgatottan csettentek csattantak egymásnak.

Fűnyírót kevésbé nyűgözte le Óhaj sokadik születésnapja. Mr.L beszéde pedig egyenesen undorította. Mindig is ellenezte a titkos szövetséget. Legkivált az óta hogy Láb ellen kezdtek szövetkezni. Mr.L és Á volt a legöregebb legtöbbet látott és tett a fészerben lakók között ők ketten tudtak beszélni Óhajjal. Mivel egyedül egyikőjük sem volt képes a helyváltoztatásra ezért az ütött kopott rongybabát kérték meg, hogy érdemben cselekedjen az érdekükben. A nevét nem tudták, minthogy a szája össze volt varrva (igazából csak alkoholos filccel rajzolt neki valaki valaha néhány függőleges vonalat a felfelé görbülő ajka vonalán keresztben, és ettől a mosolya inkább vicsorgásnak hatott, s ez akkora traumaként érte, hogy az óta nem beszélt).

Mr.L nevezete el természetesen Á beleegyezésével stílszerűen Óhajnak, hiszen az Illusztrisak kívánságait volt hivatott teljesíteni. Ettől váltak illusztrissá. Mr.L gyakran illette még a nagyszerű kiterjesztésünk jelzővel. Ezzel feltehetően a társaság cselekvő képességének fogyatékosságaira utalt.

K szerette nézni, ahogy Óhaj táncol. Vagyis ahogy esetlenül rázta a kezeit roggyantatta a térdeit. Az Anyák azt óhajtották legtöbbször, hogy borítsa össze őket a tehetetlen fiú csavarokkal, és ha megtörtént Óhaj segítségével, aki tudta használni a kezeit és helyet tudott változtatni könyörtelenül kihasználták amazok tehetetlenségét. És amikor már együtt voltak isten tudja milyen célból óhajtottak még bőséges olajfürdőt is. Egy biztos: ezek után egy darabig nem rikácsolták, hogy „Férfit akarunk, férfit akarunk” Az Anyák nem voltak gátlásosak.

Fűrésznek Metszőnek meg nem voltak különösebb óhajai ők csak hol érdeklődve, hol unottan szemlélték a többiek beteljesült kívánságait. Mr.G egyszer óhajtott, de mivel Óhaj nem tudta visszarakni a jobb kettes és hármas fogát többé nem kért tőle semmit.

– Mindenki egyet ért?

Egyöntetű hallgatás.

– Hallgatás belegyezés. Az ítélet halál. Azonnal végre hajtandó.-hadarta Mr.L tőle szokatlan módon hogy Fűnyírónak is feltűnt.

– Ti mind megőrültetek.-motyogta Fűnyíró.

Mr.G és Fűrész egymás mellett ácsorogtak a távoli sarokban. Fűnyíró nem láthatta őket a munkaasztal miatt, de arra jutott, hogy Mr.G igencsak mérges lehet.

–Mondj, egy okot miért ne végezzünk vele?

Fűnyíró nem válaszolt.

–Nézz csak körbe- folytatta Mr.G ingerült hangon-itt mindenki nyomorék a Láb barátod miatt. Nézz meg engem-a hangja elcsuklott hangosat nyelt mintha egy óriási önsajnálat gombóc csúszott volna le a torkán-nincsenek fogaim. Fűrész előrehaladott stádiumban van, lassan felfalja a rozsda. Mr.L és Á csorba mocskos. Az Anyákat pedig szánt szándékkal szét fogja, választani a párjaiktól amint felkel a nap. Kegyetlenség. Ez nem mehet így tovább. Haljon meg még ma éjjel! Minél előbb annál jobb.

A végső döntést Á hozta meg. Minden szem rászegeződött.

–Nos?-fordult felé Mr.L.

Hejej.-hangzott Á döntése.

K elkiáltotta magát.

–Hurrá! Csapjunk zajt és idejön.

*

Hajnalban, a ház ablakában villany gyúlt. Sárga ablak alakú lámpafény jelent meg az udvar gyepén. Óhaj egy nagy cserép hibiszkusz takarásában leskelődött, a ház tövében és leste az ajtót. Láb megjelent a ház előtt kijött és megállt a gyep szélén.

Óhaj kicsit kijjebb óvatoskodott, hogy jobban lássa. Majdnem lebukott, mert megtolta kicsit a cserepet. Láb odanézett, de Óhaj megrázta gyorsan a hibiszkusz vékony szárait mintha a szél rázná.

– Ez meg mi a szösz?

Óhaj elégedetten nyugtázta, hogy Láb észrevette a nyitott fészerajtót és megindult. Átment a ház előtti két egymás mellett futó betoncsíkon, ami a kocsifelhajtó volt és eltűnt a felhajtót szegélyező két ember magas tuják között. Óhaj mögötte osont árnyékból árnyékba.

Láb gyanakodva toporgott a fészer ajtajánál.

– Van odabent valaki?

A megbeszéltek szerint az Anyák feladata következett. Még azelőtt hogy Óhaj elment, hogy megdobja kővel az ablakot a műanyag tartót, amiben az Anyák voltak börtönözve egy hosszú spárga gombolyag szabad végéhez rögzítette és a gombolyag most ott volt a kezében. A sötétség és a fű gondosan elrejtette az útvonalat amerre kivezette az ajtó sarkánál a tuják közé.

Megrántotta. A doboz lesett az asztal széléről és az összes Anya csörömpölve, csettegve, csattogva szétszóródott a betonon.

Láb megmerevedett, de csakhamar óvatos léptekkel bement a fészerbe. Óhaj villámgyorsan besurrant utána és behúzta az ajtót. Mr.K, aki eddig az ajtó mögött várakozott és alig bírta visszatartani a kuncogását odakint eldőlt, és igyekezett úgy földet érni, hogy az ajtót bentről ne lehessen kinyitni. A következő pillanatban gyorsan kiderült, hogy a feladatot sikerült jól kiviteleznie.

Láb megforgott a sarkain és az ajtónak rontott. Hiába az ajtót eltorlaszolta valami. Halkan káromkodott. Akárhogy erőlködött nem sikerült kinyitnia.

A hold tovaforgott az égen. Eltűnt az ablakocskából és Láb nem tehetett mást, mint hogy belefordul a sötétségbe. Csak tapogatózva bizonytalan csoszogással tudott haladni. Nagyjából a gerendára felcsavart szabadon lógó égőfoglalat felé vette az irányt, hogy beljebb csavarja az égőt és világosság legyen.

Légzése: súlyos és mégis lassú mintha arra vigyázna, hogy a legapróbb neszezés se kerülje el a figyelmét. Hogy a lélegzetvétel ne süketítse meg. Mivel semmit sem látott kénytelen volt a hallására és a tapintásra összpontosítani.

Nagyjából tudta mindennek a helyét ezért a következő lépéskor lépett egyet jobbra. Bal előrenyújtott kezével meg is érezte a munkaasztal szélét. Valami a homlokának ütközött megtorpant, mert a gerendáról lógó égőt még beljebb sejtette. Tompa pukkanással belerúgott a dobozba. Nem kellene itt lennie. El se tudta képzelni mi lehet a fészer közepén és ettől teljesen összezavarodott elillant a tájékozódása. Hirtelen felnyúlt és a körme neki koccant az égőnek. Egy karnyújtásnyira volt előtte. Másodszorra elkapta megfogta mindkét kezével és becsavarta az égőt, ami szárazan karistolt a foglalatban.

Fény villant. Az idős férfi összeránduló arccal oldalra kapta a fejét. A fény mégis elvakította.

Óhaj visítva rontott neki. Fölszökellve a levegőbe a férfi nyakába vetette magát. Egyik kezével szorosan átölelte a másikkal megragadta a gerendán átvetett elektromos kábelt és háromszor is áttekerte a nyakán. Közben egyfolytában visított, mint a sarokba szorított patkány. Az idős férfi megtántorodott és nem tudta, hogy inkább a fülét védje az erős hangtól vagy a támadóját próbálja lerázni a hátáról. Hol a füléhez kapdosott hol a vállain keresztül csapkodva akarta elérni a támadót és eközben a kábel egyre jobban megfeszült a nyakán.

Megtántorodott ide-oda forgatta a felső testét. Neki ütközött az asztalnak. Beletenyerelt a metszőollóba. Fájdalmában felkiáltott és hátra feszült. Megpördült és a narancsszínű kábel még egyet csavarodott a nyakán. A lendülete át sodorta a másik oldalra. Rálépett a foghíjas gereblye fejére a nyele az arcába csapódott, és reccsenve eltörte az orrát. Az égőénél a fájdalom ezerszer élesebb villanása keresztül sugárzott az arcán. Ömlött a könnye ömlött a vére. Az ereje elfolyt a sebein keresztül. Elhagyta a testét a vérével, a könnyeivel, a taknyával és a szája sarkán kibuggyanó nyállal. Térdre csuklott. A térdébe egy leesett fűrész lap rozsdás fogai vájtak.

Képtelenség suhant át a férfi agyán miután kitapogatta a kezével: hogyan tud megállni egy fűrészlap élével felfelé a betonon. Felkapta a fejét. Valaki mintha sóhajtott volna. A könnyein át torzan látott, csak egy lapát és egy ásó volt a falnak támasztva és ő úgy térdelt előttük megtörve, mint a halálra ítélt a bírái előtt.

Csönd lett. És a támadója is békén hagyta. Hirtelen már nem érezte, hogy a hátán csimpaszkodna. A szeme sarkában csillogó könnyek mögül érzékelte az árnyékot megint a bal válla mögött megmoccanni. Erőt vett magán és odafordult.

–Ez meg mi?

A törött orra miatt bedagadt az arca a szemei két keskeny csíkká változtak, és mindezek ellenére is ki lehetett venni, hogy kikerekedtek a döbbenettől. A lánya gyerekkori rongybabája mászott fölfelé a sarokba alított kukoricadaráló tölcsérére. A peremén lehasalt mintha levetni készülné magát a mélybe ahol a gép kapcsolója volt.

–Mi történik itt?-suttogta.

A következő pillanatban megint az az éles fülbántó sikoly hasított a levőbe. A baba lebucskázott a daráló tölcsérének a széléről az öregember pedig lehunyta a szemeit.

*

A sheriff autója mögött egy mentőautó parkolt a kocsifelhajtón. Két mentőorvos beszélgetett csendben hátukat a kocsi orrának vetve arra vártak, hogy a rendőrök befejezzék a helyszínelést és elszállíthassák a testet. Már csak a sheriff és a helyettese ácsorogtak a fészer ajtajában. Egy gumikesztyűt viselő helyszínelő guggolt még előttük és a táskáját zárta össze. Amint felállt a sheriff bólintott és a férfi elment.

– Öngyilkosságnak tűnik!

A sheriff helyettes legörbített ajkakkal nézte a kábel végén himbálózó öregembert.

– Annak.-sóhajtotta kis idő múlva.-A nyakába tekerte a fűnyíró kábelét a másik végét rátekerte a takarmánydaráló hengerére és bekapcsolta a gépet. Az pedig felhúzta szépen a gerendára.

A sheriff végig futatta a tekintetét a testet tartó kábelen, ami a darálóból indult ki és át kanyarodva az egyik tetőgerendán a levegőben lógó öregember nyaka között feszült.

– Az öreg mindig is leleményes volt. Bár kissé trehány. Láthatólag nem sok gondja volt a rendre. Kitudja, talán a korral jár. Erre is lehet használni egy fűnyírókábelt.-mondta és intett a mentőautónál várakozó két férfinak.

A sheriff helyettes sarkon fordult. Elsétált az autóig, ott benyúlt a letekert ablakon.

A sheriff belépett a fészerbe. Tekintetét végighordozta, még egyszer a benti homályban. Balján a fűnyíró állt a munkapad előtt. Odafordult és megmarkolta a fűnyíró tolószárát.

Fűnyíró, csupán egy másodpercre, tért öntudatára. Még akkor hagyta el végleg az ereje, amikor hajnalban megpillantotta Lábat. A kimerültségtől elájult, a fészer ajtó bevágódásával egy időben. Álma a múlt éjszaka a tragédia köré fonódott. Álmában sikerült a csel. Sikerült idecsalni Lábat, hogy végezzenek vele. Most elégedetten nyugtázta, hogy a szövetség kudarcot vallott. Nem sikerült a merénylet. Láb ott áll mögötte és az a puha meleg valami a vállán pihent. Álmosan megmoccant.

A sheriff lenézett a fűnyíróra, amely odébb gurult a súlyától. Aztán tekintetét valami a daráló melletti részre vonzotta. Visszafordult és leguggolt. Egy rongybaba hevert a földön kicsavart végtagokkal. Felvont szemöldökkel felvette a földről. Az arca elé emelte kicsit megrázta a portól.

– Milyen pofás kis jószág vagy! Izi biztosan örül majd neked.

lencses.jpg

40Összes látogató,1ma

Leave a Reply