A kicsi szék

2013 gyerekkor


Forró nyári, szombati napra ébredtünk. A délelőtt nagyobb része azzal telt, hogy szüleim készülődtek egy ismerőshöz látogatóba. Egyúttal persze, mivel Pestre mentek, amely a falutól csak egy megállónyira volt, vásárolni is fognak. A nap is szebben sütött, és a felhők, mint valami habcsók-hegyek tornyosultak hófehér pompában elszórva az égen, mintha csak egy cukrászdában az asztalon várnák, hogy elvegyék őket, és jól belakjanak belőlük az emberek.

Talán az első ilyen alkalom, amikor én egyedül lehettem otthon, a húgom még túl kicsi volt, hogy vigyázzak rá, de én büszkén kikértem magamnak, hogy felnőttre egyáltalán szükségem lenne. Már tervezgettem, hogyan is töltöm a délutánt. Ezúttal szabadon elmehettem akár a töltések melletti bokros dzsungelbe is. Máskor is persze néha kiszöktem rövidebb időre. Ott, mint valami kicsi kunyhóban fészkeltük be magunkat a többi utcabeli gyerekkel, és olykor jókat kacagtunk, ha egy járókelő elment mellettünk, és jó hangosan ráköszöntünk. Persze csak mi láttuk őt, ezért néha nagyokat ugrottak.

Akkor még kerítésünk sem volt. Nyugodtan átvághattam a telken is keresztbe a tanyázó bokorba.

Mikor végre egyedül maradtam, már nem is tűnt annyira érdekesnek ez a kaland. Meg az idő is eltelt azzal, hogy a telken, az orgonabokorban, az elmúlt napok esői után előbújt rengeteg csigát szedegessem össze. Mindig szerettem az egyforma dolgokat sorba szedni, és a csigák olyan szépek voltak számomra, mint az ékszerek. Válogattam őket, és elhűltem néha mekkorák is vannak. Egyik-másik csak szürkés színű, de néha találtam gyöngyházasat is, és csodáltam, ahogy a nap felé tartva változik a színe. Azon járt az agyam, hogyan lehetne ezt valahogy levenni róla, és összegyűjteni egy kicsi gyógyszeres üvegbe.

Álmodtam is, hogy egy egész tejesüvegnyi csillámporom jött össze, és mindent behinthetek vele, amit beszórtam, azt szivárvánnyá változtatja majd a napocska. Alig merültem bele a csigázásba, amikor kiabálást hallottam. Az orgonából kinézve láttam, hogy kedves nagyim jött el hozzánk. Szegény nem sokszor látogatott meg minket, de most pont csak én voltam otthon. Örömmel szaladtam hozzá, amikor megláttam.

Nagyi alacsony volt, igazi nagymamás kövérséggel megáldva. Olyan kerek volt, mint egy labda. Talán ezért maradt meg bennem ma is, ha kövér idős asszonyt látok, akkor elsőre az jut eszembe, hogy régen azt hittem, hogy csak egy nagymama lehet ő is. Amikor elmondtam neki, hogy egyedül vagyok, nagyon megdicsért, hogy ilyen nagyfiú lettem. Büszke is voltam! De amit hozott, az kötött le igazán, hiszen egy szép kicsi faszéket tett le az udvarra, éppen az én méretemre valót. Először nem is vettem észre, hiszen, ahogy megjött, egyből leült rá. Ezzel teljesen eltakarta. Nem is tudom, hogyan is fért el rajta.

Na de a szék! Az valami csodás volt. Még a fa illata is érződött rajta, olyan friss volt. Szinte hófehér kicsi lécekből állt, mint a nagy kerti székek, csak kicsiben. Ezt én kaptam. Nekem hozta, és ezért... még boldogabb voltam. Nem győztem kérdezni, mit hozhatok, hogy szomjas-e vagy éhes-e. Aztán a győzködésemre végre hozhattam neki egy pohár vizet. Akkor még vödörben tartottuk az ivóvizet, és kicsi fém bögrével merítettünk belőle, azzal öntöttük kancsóba vagy pohárba. Mindig féltem tőle, hogy békát merítek, de most ez eszembe sem jutott. Most én voltam a házigazda. Bizony. Persze sosem volt benne béka, de apám mindig azzal ijesztgetett, hogyha nem teszem vissza a vödör tetejét, akkor belemászik a béka.

Nem sokat beszélgettünk nagyival, mert azért szóval tartottam, nem jött hosszú időre, vagy legalábbis nem akart maradni. Kipihente magát és elköszönt, de én most úgy örültem, hiszen birtokba vehettem a székemet végre. Aztán csak épp a bokorba nem vittem be a széket, mindenhol ültem rajta. Szinte körbevittem a telken, és a csigákat is kényelmesen válogathattam rajta ülve.

Estefelé megérkeztek a szüleim is, és örömmel mutattam, mit kaptam. Az igazán hasznos bútordarabnak köszönhetően ezen a napon először mehettem este szüleimmel együtt a harmadik szomszédba tévét nézni. Ugyanis az utcában csak ott volt még készülék, és a szombat esti Marlon Brando filmet végre én is megnézhettem a saját székemről a felnőttek között. Nem emlékszem rá, s talán semmit nem is értettem belőle, de ott lehettem végre.

Persze ugyanúgy vihettem a székemet a dombra felfelé, büszkén a szőlősorok között a homokba süppedve, ahogy azt a többi szomszéd is tette minden szombaton.

 

Akkor éreztem először azt a boldogságot és felismerést, hogy én is embernek születtem, kicsike vagyok, de ember. Talán ez volt az első abban is, hogy beálltam a sorba, hogy tartozzak valahova.

Akkor még nem tudtam, hogy ehhez nem kell a sorba beállni.

 


tartalom marketing felhívása