Celeb születik 1. rész

casting, celeb, tv csatorna,hős


A hajlott hátú öregasszony botját maga előtt lengetve tört utat magának a TV-csatorna székháza előtti téren összeverődött tömegben. Bal kezével bevásárló kocsit húzott maga után - csöppet sem zavarta, hogy kereke lábak tucatjain gázol át.

- Mi történt? Baleset? Rosszul lett valaki? - kérdezgette folyamatosan.

- Rossz irányba megy mama, a temető arra van! - mutatott az egyik utca felé egy fekete trikós, kopasz izompacsirta. Szavaira többen harsány röhögésben törtek ki.

- De nagy paraszt vagy! - torkolta le a kopaszt egy harmincas nő; az viszont a legkevésbé sem mutatott megbánást, tovább vigyorgott a saját otromba viccén.

- Casting van, nénikém - válaszolt végre az öregasszony kérdésére egy lángvörösre festett hajú lány.

- Kászting? Hát az meg mi a csoda? - nézett érdeklődve a lányra a néni. Az zavartan pislogott; látszott rajta, hogy nem tudja a szó magyar megfelelőjét.

- Válogatás - segítette ki egy másik, valamivel idősebb lány, amolyan „ezt sem tudod, jaj, de hülye vagy” pillantást vetve a vörösre. - Tetszik tudni, az új valóságshowhoz keresnek szereplőket.

- Valóságshow? Amiben a fiatalok káromkodnak? Meg büfögnek, meg ... - megvetéssel vegyes csodálkozással körbejártatta szemeit a körülötte állókon, látszott rajta, hogy szégyellné kimondani, amire gondol, majd megfordult, és nagyobb vehemenciával, mint ahogy jött, láthatóan dühösen tört utat magának a tömegben. Nem is a kopasz srác faragatlan megjegyzése dühítette, sokkal inkább az, hogy reményivel ellentétben semmi rendkívüli nem történik itt; ez a napja is ugyanolyan szürkén és unalmasan fog eltelni, mint az összes többi.

Viszonylag szabályos időközönként nyílt a kereskedelmi csatorna székházának automata üvegajtaja, és kilépett rajta, aki már túljutott a meghallgatáson - ki bizakodó mosollyal az arcán, ki reménytelen tekintettel, lehajtott fejjel. Egyik-másik lánynak, fiatal nőnek könnycseppek csillogtak a szemében. Aztán megjelent az ajtóban a segédrendező megafonnal a kezében, és a következő tíz jelentkező nevét olvasta.

Béla neve hangzott el elsőnek. A húsz év körüli vékony, szemüveges fiú a sok pólós, farmeres, piercingekkel, tetoválásokkal tele jelentkező közül igencsak kitűnt fehér ingével és szürke szövetnadrágjával, lerítt róla, hogy vidékről érkezett. Megörült, hogy végre rá került a sor, unta már a várakozást. Korábban odacsapódott egy hasonló korú csoporthoz, de hamar otthagyta őket. Elege lett belőle, hogy azok a pesti gyerekek lekezelően beszélnek vele, csak köcsögnek meg gecinek szólítják; az utóbbi számára - elsődleges jelentésén túl - rosszindulatút jelentett, ebben a közegben azonban inkább a „mi a fenét keresel itt?” kérdést hordozta.

- Neked meg miféle gyerekcsináló sipkád van? - kérdezte az egyik srác.

- Surda-kalap - válaszolt Béla helyett egy idősebb, torzonborz szakállas férfi; rá már korábban is figyelt, mivel egy elcsípett beszélgetésben zenésznek mondta magát.

- Mirda-kalap? - kérdezett vissza a srác.

- Volt régen egy jugoszláv tévéfilmsorozat, annak a főszereplője hordott ilyet.

- Elég gáz - jegyezte meg egy másik fiú. Így Béla jobbnak látta otthagyni ezt a társaságot.

Most azonban örömmel nyugtázta, hogy véget ért a hosszú, unalmas várakozás. Fellépett a színpadra és szembe fordult a zsűrivel.

Úristen, ezt a parasztot meg honnan szalasztották? - szaladt ki a rendező száján. Egymás felé fordított tenyereit a halántéka felé kezdte emelni, aztán visszaejtette az asztalra; eszébe jutott, hogy a producer néhányszor már leszúrta ezért a mozdulatért.

- No lássuk, mit hoztál! - szólt Bélára.

A fiú átadta a magával hozott CD-t a technikusnak, és amikor a zene megszólalt, elkezdte a produkcióját, a cippenddale táncot. Esetlenül vonaglott, de olyannyira belefeledkezett, hogy közben nem is nézett a zsűrire, így nem látta, hogy többek válla rázkódik a nevetéstől.

- Remélem, a gatya rajta marad - mondta rezignáltan a rendező, amikor Béla komótosan levetette az ingét, néhányszor megforgatta a feje fölött, majd eldobta.

- Hagyd, egészen jó izmai vannak - mondta a műsorvezetőnő, és kissé előre dőlve kedvtelve nézte a jelöltet.

A rendező inteni akart a technikusnak, hogy állítsa le a zenét, de a producer lefogta a kezét.

- Haladjunk már! Nem akarok itt éjszakázni! - vetette neki oda ingerült hangon a rendező. - Még rengetegen vannak kint, sose végzünk.

- Nekem kell ez a srác - csitította a producer.

- Kell? Mi a fenére? Melyik karakterbe sorolnád be?

- Egyikbe sem. Majd átírjátok a forgatókönyvet.

Béla produkciója véget ért. Felvette az ingét és a zsűri elé állt.

- Ez mi volt? - kérdezte a rendező.

- Erotikus tánc - válaszolt büszkén Béla.

- És vittél már ágyba vele lányt?

- Még nem.

- Ezzel ugyan nem is fogsz! - morogta maga elé. - No, mesélj magadról!

A fiú megköszörülte a torkát.

- Váncsodról jöttem. Marósnak tanultam, de nem sokáig dolgoztam a szakmában; elegem lett belőle, hogy Püspökladányba kell járnom melózni. Most traktort vezetek egy maszeknak. Van egy szintetizátorom, hétvégén a kocsmában szoktam zenélni egy haverommal.

- Mit játszol? - kérdezett közbe a műsorvezetőnő.

- Lakodalmas rockot, meg vannak saját szerzeményeim is.

- Lakodalmas? - kérdezett vissza a rendező, kihangsúlyozva a „ko” szótagot.

- Azon a vidéken úgy mondják - válaszolta a producer ugyanolyan kioktató hangsúllyal, ahogy kint a lány magyarázta a vörösnek a casting jelentését. - Tudod, van tájszólás is a világon.

- Azt veszem észre! - intett fejével a rendező diszkréten Béla felé.

- Hallhatnánk valamit? - kérdezte a producer.

- Sajnos, van ugyan két CD-nk, de nem hoztam magammal - tárta szét karjait Béla.

- Énekelj el egyet a capella - mondta a rendező.

- Hogy? - nézett rá kerekre tágult szemekkel a fiú.

- Kíséret nélkül, magadban.

- Akkor egy saját szerzeményemet adom elő - mondta, nagy levegőt vett és énekelni kezdett. A dal kísértetiesen hasonlított az egyik nemrég játszott mexikói szappanopera főcímdalához, a szöveg meglehetősen sablonos, itt-ott értelmezhetetlen, összefüggéstelen volt. A fiú hangja bizonytalanul csúszkált.

- Vajon kvintkörön belül tud maradni a végére? - súgta a zsűriben ülő rockzenész a műsorvezetőnőnek. Az gyorsan előkapta zsebkendőjét, hogy ne lehessen észrevenni a kuncogását. A rendező ismét le akarta állítani.

- Fogd már vissza magad! - szólt rá a producer. - Ez kell a parasztoknak.

- Ha csak szart adtok nekik, persze hogy a szar kell, mert nem is tudják, hogy jobb is van.

- Nem. Azért nyomjuk ezt nekik, mert erre van igényük.

- A rendező nem vitatkozott tovább. Csak néhány hónappal korábban került a csatornához egy kisebb kereskedelmi televíziótól. Tisztában volt a producer hatalmával, tudta, hogy könnyen kapun kívül találhatja magát, ha sokat okoskodik.

- Mondj még magadról valamit - fordult Béla felé.

- Elmondtam mindent magamról - mondta a fiú némi gondolkodás után.

- Ez semmi. Valami érdekeset mondj. Volt valami különösebb esemény a családban? Tragédia, baleset, betegség, ilyesmire gondolok.

- Nem tudok róla.

- Apád iszik? Vert? Téged, vagy a családot?

- Hát… Néha elmegy a kocsmába, de csak egy-két sört iszik meg, nem szokott berúgva haza jönni. Egy-két pofont kaptam gyerekkoromban, ha megérdemeltem.

- Anyádnak volt-e valakije?

- Valakije? Ezt hogy érti?

- Szeretője.

- Ugyan, dehogy.

- Te iszol? Az nem is érdekes, mindenki iszik. Kábítószereztél korábban? Esett tőled teherbe lány?

- Nem, nem...

- Testvéred van?

- Van egy nővérem. Ő már régen férjhez ment, van két gyereke.

- Normálisak?

Béla önkéntelenül elnevette magát.

- Hát persze.

- Mit csodálkozol? Annyi autista, Down-kóros, szellemi fogyatékos gyerek születik manapság. A nővéred csinált valami butaságot, mielőtt férjhez ment? Vagy utána?

- Nem tudok róla.

- Akkor most menj ki, és amíg végzünk a következő jelentkezővel, találj ki valami zaftos történetet.

- Találjak ki? ...

- Na, ide figyelj! - váltott a rendező újra kioktató hangnemre, ezúttal azonban mintha valami atyáskodó jóindulat is bujkált volna a hangjában. - Amikor már sztár leszel, az is címlaphír lesz, ha reggeli közben elejted a kiskanalat. Ahhoz viszont, hogy elindulj a sztárrá válás útján, kell valami, amire felfigyelnek az emberek. Az, hogy egy szürke hétköznapi figura vagy, aki normális életet él, a kutyát nem érdekli. Találj ki valamit, amit úgy lehet tálalni a lapokban, hogy meghökkenjenek rajta. Nem baj, hogy nem igaz, úgyse’ néz utána senki. - Az előtte fekvő papírra nézett. - Küldd be Böszörményi Virágot.

Virág vékony, egérarcú, örökké izgő-mozgó, gyors beszédű lány volt olyan pici mellekkel, hogy a nagyon feszes fekete blúzon is csak alig-alig látszott a két aprócska domborulat. Rövidre vágott haja úgy állt, mintha a múlt században érintkezett volna utoljára fésűvel. Amíg az előző csoport utolsó jelentkezője még bent volt, félhangosan hadarta el egy másik lánynak, hogyan csábította el egy kóbornumera erejéig a legjobb barátnője fiúját.

- Mi volt? - kérdezték Bélától a többiek.

Elmondta a bent történteket - némileg szépítve -, majd leült egy, a többiektől távolabb eső székre. Lázasan járt az agya, de nem tudott felidézni egyetlen olyan emléket sem, ami megfelelt volna a rendező elvárásának. Végül eszébe jutott: a faluban valamikor régen egy fiatalkorú, tizenhét éves fiú brutálisan meggyilkolta a nála alig néhány évvel idősebb postai alkalmazott lányt. Eleve készült a gyilkosságra; tudta, hogy csak addig juthat a pénzhez, amíg a lány ott van, a mackófúráshoz nem értett, és csak így van esélye, hogy megússza; a postásnő jól ismerte őt. Régen történt mindez, akkor ő még meg sem született, de az eset mai napig élénken él a helyiek emlékezetében; sem korábban, sem azóta nem történt ilyen kegyetlen gyilkosság a faluban. A helyi pávakör vezetője, egy nyugdíjas tanítónő még egy népballada-féleséget is kreált róla. Gondolta, ezt a történetet adja elő úgy, mintha pár éve esett volna meg, a tettes a barátja tett volna, és be akarta vonni őt is a rablásba. Kezdetben benne is volt, de aztán meggondolta magát, és megpróbálta lebeszélni a fiút.

Nyílt az ajtó, majd becsapódott; Virág a rá jellemző stílusban keresztülcsörtetett a szobán; nem szólt, nem nézett senkire. Mire bárki megkérdezhette volna, mi történt bent, már a kijáratnál volt.

- Várj csak? - szólt utána a kopasz, aki kint a nénikének elsütötte a temetős ízetlen tréfát. - Van neked csöcsöd?

- Van hát - mondta Virág visszafordulva és kulcscsontjától a hasáig végigsimította a blúzát, a mellénél (pontosabban a melle helyénél) kezét kissé elemelve tőle, mintha tenyere valamivel nagyobb domborulaton siklana át.

- Akkor miért hagytad otthon?

A többi hét fiatal harsányan röhögött (Béla tudatáig el sem jutott a szavak értelme, a sztorijára koncentrálva az ajtó felé tartott).

- Anyádéval szórakozz, neki biztos nagyobb van! - hadarta el a lány, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a másik beleremegett és résnyire nyílt Béla előtt.

A fiú ismét a reflektor fénykúpjába állt és előadta a történetét.

- Na, ez már valami! - a rendező eddig unott arca megélénkült, még egy apró mosoly is megjelent szája szélén. - De ... Mi lenne, ha csak színleg lennél benne a rablógyilkosságban, miközben értesíted a rendőrséget, így a rablót magad vezeted a rendőrök karjaiba.

- Ez az! - kapta fel fejét a producer is. - Egy hős! A konkurens csatornának ózdi hőse van, nekünk lesz váncsodi hősünk!

- Kicsi, savanyú, de a miénk - dünnyögte maga elé a rendező visszazuhanva korábbi kedvetlenségébe.

- Mi legyen a neve? - fordult hozzá a producer. - A Béla túl hétköznapi, a Béci már foglalt.

- Van valami beceneved? - kérdezte a rendező Bélától.

- A kocsmában, ahol zenélek, Szinti Boynak hívnak.

- Szinti Boy ... Hm ... Jó! Akkor Szinti Boy leszel. Rendben, majd e-mailben értesítünk. Küldd be a következőt, viszlát!

A várószobában csend lett, amint kilépett. Nem kérdezett tőle senki semmit.

- Csősztök! - köszönt el a még várakozóktól áthaladva a szobán.

- Mi van a csősz tökével? - kérdezte valaki. A többiek röhögtek.

- Siess haza, biztos éhesek már a malacok! - szólt utána a kopasz. Béla nem válaszolt, behúzta maga után az ajtót.

 

Folytatása következik...


tartalom marketing felhívása