Celeb születik 1.

A hajlott hátú öregasszony botját maga előtt lengetve tört utat magának a TV-csatorna székháza előtti téren összeverődött tömegben. Bal kezével bevásárló kocsit húzott maga után – csöppet sem zavarta, hogy kereke lábak tucatjain gázol át.

– Mi történt? Baleset? Rosszul lett valaki? – kérdezgette folyamatosan.

– Rossz irányba megy mama, a temető arra van! – mutatott az egyik utca felé egy fekete trikós, kopasz izompacsirta. Szavaira többen harsány röhögésben törtek ki.

– De nagy paraszt vagy! – torkolta le a kopaszt egy harmincas nő; az viszont a legkevésbé sem mutatott megbánást, tovább vigyorgott a saját otromba viccén.

– Casting van, nénikém – válaszolt végre az öregasszony kérdésére egy lángvörösre festett hajú lány.

– Kászting? Hát az meg mi a csoda? – nézett érdeklődve a lányra a néni. Az zavartan pislogott; látszott rajta, hogy nem tudja a szó magyar megfelelőjét.

– Válogatás – segítette ki egy másik, valamivel idősebb lány, amolyan „ezt sem tudod, jaj, de hülye vagy” pillantást vetve a vörösre. – Tetszik tudni, az új valóságshowhoz keresnek szereplőket.

– Valóságshow? Amiben a fiatalok káromkodnak? Meg büfögnek, meg … – megvetéssel vegyes csodálkozással körbejártatta szemeit a körülötte állókon, látszott rajta, hogy szégyellné kimondani, amire gondol, majd megfordult, és nagyobb vehemenciával, mint ahogy jött, láthatóan dühösen tört utat magának a tömegben. Nem is a kopasz srác faragatlan megjegyzése dühítette, sokkal inkább az, hogy reményivel ellentétben semmi rendkívüli nem történik itt; ez a napja is ugyanolyan szürkén és unalmasan fog eltelni, mint az összes többi.

Viszonylag szabályos időközönként nyílt a kereskedelmi csatorna székházának automata üvegajtaja, és kilépett rajta, aki már túljutott a meghallgatáson – ki bizakodó mosollyal az arcán, ki reménytelen tekintettel, lehajtott fejjel. Egyik-másik lánynak, fiatal nőnek könnycseppek csillogtak a szemében. Aztán megjelent az ajtóban a segédrendező megafonnal a kezében, és a következő tíz jelentkező nevét olvasta.

Béla neve hangzott el elsőnek. A húsz év körüli vékony, szemüveges fiú a sok pólós, farmeres, piercingekkel, tetoválásokkal tele jelentkező közül igencsak kitűnt fehér ingével és szürke szövetnadrágjával, lerítt róla, hogy vidékről érkezett. Megörült, hogy végre rá került a sor, unta már a várakozást. Korábban odacsapódott egy hasonló korú csoporthoz, de hamar otthagyta őket. Elege lett belőle, hogy azok a pesti gyerekek lekezelően beszélnek vele, csak köcsögnek meg gecinek szólítják; az utóbbi számára – elsődleges jelentésén túl – rosszindulatút jelentett, ebben a közegben azonban inkább a „mi a fenét keresel itt?” kérdést hordozta.

– Neked meg miféle gyerekcsináló sipkád van? – kérdezte az egyik srác.

– Surda-kalap – válaszolt Béla helyett egy idősebb, torzonborz szakállas férfi; rá már korábban is figyelt, mivel egy elcsípett beszélgetésben zenésznek mondta magát.

– Mirda-kalap? – kérdezett vissza a srác.

– Volt régen egy jugoszláv tévéfilmsorozat, annak a főszereplője hordott ilyet.

– Elég gáz – jegyezte meg egy másik fiú. Így Béla jobbnak látta otthagyni ezt a társaságot.

Most azonban örömmel nyugtázta, hogy véget ért a hosszú, unalmas várakozás. Fellépett a színpadra és szembe fordult a zsűrivel.

Úristen, ezt a parasztot meg honnan szalasztották? – szaladt ki a rendező száján. Egymás felé fordított tenyereit a halántéka felé kezdte emelni, aztán visszaejtette az asztalra; eszébe jutott, hogy a producer néhányszor már leszúrta ezért a mozdulatért.

– No lássuk, mit hoztál! – szólt Bélára.

A fiú átadta a magával hozott CD-t a technikusnak, és amikor a zene megszólalt, elkezdte a produkcióját, a cippenddale táncot. Esetlenül vonaglott, de olyannyira belefeledkezett, hogy közben nem is nézett a zsűrire, így nem látta, hogy többek válla rázkódik a nevetéstől.

– Remélem, a gatya rajta marad – mondta rezignáltan a rendező, amikor Béla komótosan levetette az ingét, néhányszor megforgatta a feje fölött, majd eldobta.

– Hagyd, egészen jó izmai vannak – mondta a műsorvezetőnő, és kissé előre dőlve kedvtelve nézte a jelöltet.

A rendező inteni akart a technikusnak, hogy állítsa le a zenét, de a producer lefogta a kezét.

– Haladjunk már! Nem akarok itt éjszakázni! – vetette neki oda ingerült hangon a rendező. – Még rengetegen vannak kint, sose végzünk.

– Nekem kell ez a srác – csitította a producer.

– Kell? Mi a fenére? Melyik karakterbe sorolnád be?

– Egyikbe sem. Majd átírjátok a forgatókönyvet.

Béla produkciója véget ért. Felvette az ingét és a zsűri elé állt.

– Ez mi volt? – kérdezte a rendező.

– Erotikus tánc – válaszolt büszkén Béla.

– És vittél már ágyba vele lányt?

– Még nem.

– Ezzel ugyan nem is fogsz! – morogta maga elé. – No, mesélj magadról!

A fiú megköszörülte a torkát.

– Váncsodról jöttem. Marósnak tanultam, de nem sokáig dolgoztam a szakmában; elegem lett belőle, hogy Püspökladányba kell járnom melózni. Most traktort vezetek egy maszeknak. Van egy szintetizátorom, hétvégén a kocsmában szoktam zenélni egy haverommal.

– Mit játszol? – kérdezett közbe a műsorvezetőnő.

– Lakodalmas rockot, meg vannak saját szerzeményeim is.

– Lakodalmas? – kérdezett vissza a rendező, kihangsúlyozva a „ko” szótagot.

– Azon a vidéken úgy mondják – válaszolta a producer ugyanolyan kioktató hangsúllyal, ahogy kint a lány magyarázta a vörösnek a casting jelentését. – Tudod, van tájszólás is a világon.

– Azt veszem észre! – intett fejével a rendező diszkréten Béla felé.

– Hallhatnánk valamit? – kérdezte a producer.

– Sajnos, van ugyan két CD-nk, de nem hoztam magammal – tárta szét karjait Béla.

– Énekelj el egyet a capella – mondta a rendező.

– Hogy? – nézett rá kerekre tágult szemekkel a fiú.

– Kíséret nélkül, magadban.

– Akkor egy saját szerzeményemet adom elő – mondta, nagy levegőt vett és énekelni kezdett. A dal kísértetiesen hasonlított az egyik nemrég játszott mexikói szappanopera főcímdalához, a szöveg meglehetősen sablonos, itt-ott értelmezhetetlen, összefüggéstelen volt. A fiú hangja bizonytalanul csúszkált.

– Vajon kvintkörön belül tud maradni a végére? – súgta a zsűriben ülő rockzenész a műsorvezetőnőnek. Az gyorsan előkapta zsebkendőjét, hogy ne lehessen észrevenni a kuncogását. A rendező ismét le akarta állítani.

– Fogd már vissza magad! – szólt rá a producer. – Ez kell a parasztoknak.

– Ha csak szart adtok nekik, persze hogy a szar kell, mert nem is tudják, hogy jobb is van.

– Nem. Azért nyomjuk ezt nekik, mert erre van igényük.

– A rendező nem vitatkozott tovább. Csak néhány hónappal korábban került a csatornához egy kisebb kereskedelmi televíziótól. Tisztában volt a producer hatalmával, tudta, hogy könnyen kapun kívül találhatja magát, ha sokat okoskodik.

– Mondj még magadról valamit – fordult Béla felé.

– Elmondtam mindent magamról – mondta a fiú némi gondolkodás után.

– Ez semmi. Valami érdekeset mondj. Volt valami különösebb esemény a családban? Tragédia, baleset, betegség, ilyesmire gondolok.

– Nem tudok róla.

– Apád iszik? Vert? Téged, vagy a családot?

– Hát… Néha elmegy a kocsmába, de csak egy-két sört iszik meg, nem szokott berúgva haza jönni. Egy-két pofont kaptam gyerekkoromban, ha megérdemeltem.

– Anyádnak volt-e valakije?

– Valakije? Ezt hogy érti?

– Szeretője.

– Ugyan, dehogy.

– Te iszol? Az nem is érdekes, mindenki iszik. Kábítószereztél korábban? Esett tőled teherbe lány?

– Nem, nem…

– Testvéred van?

– Van egy nővérem. Ő már régen férjhez ment, van két gyereke.

– Normálisak?

Béla önkéntelenül elnevette magát.

– Hát persze.

– Mit csodálkozol? Annyi autista, Down-kóros, szellemi fogyatékos gyerek születik manapság. A nővéred csinált valami butaságot, mielőtt férjhez ment? Vagy utána?

– Nem tudok róla.

– Akkor most menj ki, és amíg végzünk a következő jelentkezővel, találj ki valami zaftos történetet.

– Találjak ki? …

– Na, ide figyelj! – váltott a rendező újra kioktató hangnemre, ezúttal azonban mintha valami atyáskodó jóindulat is bujkált volna a hangjában. – Amikor már sztár leszel, az is címlaphír lesz, ha reggeli közben elejted a kiskanalat. Ahhoz viszont, hogy elindulj a sztárrá válás útján, kell valami, amire felfigyelnek az emberek. Az, hogy egy szürke hétköznapi figura vagy, aki normális életet él, a kutyát nem érdekli. Találj ki valamit, amit úgy lehet tálalni a lapokban, hogy meghökkenjenek rajta. Nem baj, hogy nem igaz, úgyse’ néz utána senki. – Az előtte fekvő papírra nézett. – Küldd be Böszörményi Virágot.

Virág vékony, egérarcú, örökké izgő-mozgó, gyors beszédű lány volt olyan pici mellekkel, hogy a nagyon feszes fekete blúzon is csak alig-alig látszott a két aprócska domborulat. Rövidre vágott haja úgy állt, mintha a múlt században érintkezett volna utoljára fésűvel. Amíg az előző csoport utolsó jelentkezője még bent volt, félhangosan hadarta el egy másik lánynak, hogyan csábította el egy kóbornumera erejéig a legjobb barátnője fiúját.

– Mi volt? – kérdezték Bélától a többiek.

Elmondta a bent történteket – némileg szépítve -, majd leült egy, a többiektől távolabb eső székre. Lázasan járt az agya, de nem tudott felidézni egyetlen olyan emléket sem, ami megfelelt volna a rendező elvárásának. Végül eszébe jutott: a faluban valamikor régen egy fiatalkorú, tizenhét éves fiú brutálisan meggyilkolta a nála alig néhány évvel idősebb postai alkalmazott lányt. Eleve készült a gyilkosságra; tudta, hogy csak addig juthat a pénzhez, amíg a lány ott van, a mackófúráshoz nem értett, és csak így van esélye, hogy megússza; a postásnő jól ismerte őt. Régen történt mindez, akkor ő még meg sem született, de az eset mai napig élénken él a helyiek emlékezetében; sem korábban, sem azóta nem történt ilyen kegyetlen gyilkosság a faluban. A helyi pávakör vezetője, egy nyugdíjas tanítónő még egy népballada-féleséget is kreált róla. Gondolta, ezt a történetet adja elő úgy, mintha pár éve esett volna meg, a tettes a barátja tett volna, és be akarta vonni őt is a rablásba. Kezdetben benne is volt, de aztán meggondolta magát, és megpróbálta lebeszélni a fiút.

Nyílt az ajtó, majd becsapódott; Virág a rá jellemző stílusban keresztülcsörtetett a szobán; nem szólt, nem nézett senkire. Mire bárki megkérdezhette volna, mi történt bent, már a kijáratnál volt.

– Várj csak? – szólt utána a kopasz, aki kint a nénikének elsütötte a temetős ízetlen tréfát. – Van neked csöcsöd?

– Van hát – mondta Virág visszafordulva és kulcscsontjától a hasáig végigsimította a blúzát, a mellénél (pontosabban a melle helyénél) kezét kissé elemelve tőle, mintha tenyere valamivel nagyobb domborulaton siklana át.

– Akkor miért hagytad otthon?

A többi hét fiatal harsányan röhögött (Béla tudatáig el sem jutott a szavak értelme, a sztorijára koncentrálva az ajtó felé tartott).

– Anyádéval szórakozz, neki biztos nagyobb van! – hadarta el a lány, és úgy vágta be maga mögött az ajtót, hogy a másik beleremegett és résnyire nyílt Béla előtt.

A fiú ismét a reflektor fénykúpjába állt és előadta a történetét.

– Na, ez már valami! – a rendező eddig unott arca megélénkült, még egy apró mosoly is megjelent szája szélén. – De … Mi lenne, ha csak színleg lennél benne a rablógyilkosságban, miközben értesíted a rendőrséget, így a rablót magad vezeted a rendőrök karjaiba.

– Ez az! – kapta fel fejét a producer is. – Egy hős! A konkurens csatornának ózdi hőse van, nekünk lesz váncsodi hősünk!

– Kicsi, savanyú, de a miénk – dünnyögte maga elé a rendező visszazuhanva korábbi kedvetlenségébe.

– Mi legyen a neve? – fordult hozzá a producer. – A Béla túl hétköznapi, a Béci már foglalt.

– Van valami beceneved? – kérdezte a rendező Bélától.

– A kocsmában, ahol zenélek, Szinti Boynak hívnak.

– Szinti Boy … Hm … Jó! Akkor Szinti Boy leszel. Rendben, majd e-mailben értesítünk. Küldd be a következőt, viszlát!

A várószobában csend lett, amint kilépett. Nem kérdezett tőle senki semmit.

– Csősztök! – köszönt el a még várakozóktól áthaladva a szobán.

– Mi van a csősz tökével? – kérdezte valaki. A többiek röhögtek.

– Siess haza, biztos éhesek már a malacok! – szólt utána a kopasz. Béla nem válaszolt, behúzta maga után az ajtót.

Folytatása következik…