Sári bácsi megmenti a sajtószabadságot

Egy dunaparti polgári ház nagy teraszán üldögélt naphosszat a nyugdíjas korára vidékről felkerült Sári bácsi.

Mivel egy kicsit süket is és a tüdeje is jó kapadohányhoz szokott, ezért nem igazán zavarja annak a több száz rohanó autónak a zaja, ami a két emelettel lejjebb futó forgalom produkált.

Egy jobb, vagy úgymond csendesebb időszakban épült ház teraszát eddig egyik előző tulajdonosa sem használta, sőt még az erkély ajtaját sem nyitották ki évtizedekig.

Szóval az öreg vidéki emberünk annyira hozzászokott a falusi házban, hogy a szabad-levegőn ücsörögjön, hogy ezen képességeinél fogva zavartalanul pipázgatott a nagyvárosi ricsajban.

Amikor unokaöccse kérdezte, hogy nem zavarja-e ez az irtó nagy lárma, az öreg nem is tudta mire gondol, csak annyit felelt. – Nagyvárosban sok ember van. – és ezután már nem is válaszolt más kérdésre, mert alaposan elmélyült az egyik elmúlt heti reklámújság nézegetésébe.

Egyszer aztán olyan történt, ami még őt is megérintette. Egyik civiles rendezvény akkorára sikerült, hogy az autók ugyan nem tudtak hangoskodni, viszont annál jobban a nép, amely légkürtökkel még motoroknál is nagyobb ricsajt csinált. Erre aztán felkapta a fejét az öreg is és a beszaladt a gangos ház belső folyosójára és az ott beszélgető szomszédokhoz intézte a kérdését, hogy aszongya, mi a fene ez a nagy felvonulás, hisz nincs is május elseje!

Pár szóban közölték vele, hogy valami sajtószabadság megmentésére indultak a népek, kissé megnyugodott, de kétkedő ábrázattal visszavonult – akkó jó van – nyögte a pipájába és hozzátette – Holnap én is segítek majd és veszek egy kiló sajtót.