A Csendes Srác

A sarokban ül, és nézi, ahogy száll a füst,
A szája szélén megrezzent egy rejtett gesztus.
Ő tudja, hogy most szúrt be egy haláli poént,
De a hangja halk, a nevetés is tétova, szórt.
Körülötte zaj, harsány kacajok hulláma,
Az övé elszáll, mint suttogás a lármába.
És nézik őt: „Mi baja van? Miért mit gondol?”
Pedig belül ezredéves tréfa tombol.

Csendes srác, csendes srác, nem a szó az ereje.
Csendes srác, csendes srác, máshol van a veleje.
A viccei csak félig érik el a célt,
A hallgatása mélys, amit senki sem ért.
Azt hiszik, unott, vagy talán csak szomorú,
Pedig a nagyvilág a fejében oly borzongatóan sűrű.

Mikor megszólal, az is ritka, mint a hó nyáron,
Mindenki figyel, de eltévednek a szavak lágyan.
A humora az irónia egy finom, szürke fátyla,
Nem harsány pofon, inkább egy halk kézfogás a mának.
Elvet egy mondatot, aztán várja, a háló hátha fog.
De a többiek csak néznek: „Mi volt ez? Valami rossz vicc?”
de a szemében táncol a fény Ő csak bólint,
nem Tudja, hogy a tréfa túl távoli a tényhez.

Csendes srác, csendes srác, nem a szó az ereje.
Csendes srác, csendes srác, máshol van a veleje.
A viccei csak félig érik el a célt,
A hallgatása mélys, amit senki sem ért.
Azt hiszik, unott, vagy talán csak szomorú,
Pedig a nagyvilág a fejében oly borzongatóan sűrű.

Nem a néma fal, csak egy másik frekvencia.
Nem a kimondatlan vád, csak a lélek patenciája.
Hagyjátok, hadd üljön, hadd szője a gondolatait,
Hátha egyszer megértitek a félmosoly titkait.
A csendben több van, mint ezer üres beszéd,
És a legjobb poén is az, ami csak nekem szól, tiéd.

Csendes srác, csendes srác, nem a szó az ereje.
Csendes srác, csendes srác, máshol van a veleje.
A viccei csak félig érik el a célt,
A hallgatása mélys, amit senki sem ért.
Azt hiszik, unott, vagy talán csak szomorú,
Pedig a nagyvilág a fejében oly borzongatóan sűrű.

És ő csak ül, a cssendesen, mosolyog,
Mert tudja, hogy a következő vicc is rá vár,
És az a csend, az a csend a legélesebb dolog.