Henry Wadsworth Longfellow – A falu kovácsa

Terebélyes gesztenyefa alatt
áll a falu kovácsműhelye;
A kovács hatalmas ember,
nagy és inas kezekkel,
karjának duzzadó izmai
erősek, mint a vaspántok.

Haja ropogós, fekete és hosszú;
Az arca oly barna, mint a cipó;
Szemöldöke nedves az őszinte verejtéktől,
Magabiztos, amiben jó,
S az egész világ arcába nézhet,
nem tartozik senkinek.

Hétről hétre, reggeltől estig,
Hallod a fújtatóját;
Hallod, ahogy lendíti nehéz kalapácsát,
Kimért ütemben és lassan,
Ahogy a harangot húzza sekrestyés,
Mikor alacsony a nap az estén.

És az iskolából hazatérő gyerekek
Benéznek a nyitott ajtón;
Szeretik látni a lángot vágó kovácsot,
És hallani a fújtatót,
És figyelik az égő szikrákat, amelyek
úgy szállnak, mint a pelyva a szérűből.

Vasárnap mindig megy templomba,
S leül a fiai közé;
Hallja a plébánost imádkozni, prédikálni,
Hallja lánya énekét,
A falu kórusában csendülve,
És ez boldoggá teszi szívét.

Úgy hangzik neki, mint anyja hangja
Énekszó a paradicsomban!
Mindig gondolnia kell rá,
hogy mióta fekszik a sírban;
És kemény, érdes kezével kitöröl
egy könnycseppet a szeme alól.

Kínlódva, örvendve,
bánkódva megy tovább az életben;
Minden reggel látja, hogy elkezdődik valami feladat,
aztán minden este bezárul;
Valamit megpróbál, valami megtörtént,
kiérdemel egy jó éjszakai pihenést.

Köszönöm, hála neked, becsült barátom
a leckéért, amelyet tanítottál!
Így az életünk lángoló kovácshelyén
izzó boldogság kell, amin dolgozhat;
Formázó lelkek hangzó üllőjén
Minden tett tűz és fújtató a gondolat.

(Fordította: Radnó György)