Henry Wadsworth Longfellow – Éjféli mise a haldokló évért
Igen, az év öregszik,
És szeme sápadt, hamis és foglya!
Halál fagyos keze oly hideg,
Megtépi a szakállánál fogva,
Rettenet,—rettenet!
A levelek hullanak, hullanak,
Ünnepélyesen és mind lassan;
Károg! károg! hívhat hatalom,
Ez a fájdalom,
A fájdalom!
Erdőkön és hágókon keresztül
A szelek, mint himnuszok, zümmögnek;
Mint ünnepi misében, az ének
Szól; Ima ezért a szegény lélekért,
Imádkozz,—imádkozz!
És a csuklyás felhők, mint vértestvérek,
Mondd a gyöngyeiket esőcseppnek,
És simogatják a kínos imákat;—
De hiábavaló imája,
Minden úgy hiába!
Ott áll egy rossz időben,
A bolond, szerelmes óév,
Vadvirággal és hangával koronázva,
Mint a gyenge, megvetett Lear,
Egy király,— a király!
Aztán jön a nyári nap,
Ígér, az öreg örüljön-e!
Ő öröme! az utolsó! Ó, az öreg szürke
Szeretem azt a halk hangot,
Gyengéden vált alakot.
A bíbor erdőnek azt mondja:
És a hangja gyengéd, halkít
A lágy levegőtől, lágy lehelete,
Imádkozz, ne csúfolj senkit!
Ne nevess ki engem!
És most az édes nap halott;
Hideg és karjában fekve;
A lelkéből folt nem terjed ott
Az üveges égbolt felett,
Nem ejthet szégyenfoltot!
Aztán az óév is halott,
És az erdők nyögnek,
Mint annak a hangja, aki zokog
Egyedül van vadon mélye,
Bosszantó sem lesz képe!
Aztán egy iszonyat üvöltés jön,
Összegyűlve és tovább hangolva,
Viharos szél a tenger felől,
Gonosz ciklon a szél,
Csak vihar-szél!
Üvöltés! üvöltés! és az erdőből
Söpri le a piros leveleket!
Vajon a bűnök, amelyeket kerülsz,
Ó lélek! így elromolhat,
És elsodornak álmokat!
Mert erősebb robbanás jön,
Lesz még sötétebb a nap;
És a csillagok, mennyből hullva
Mint a piros levelek elsöpörve!
Uram irgalmazz!
Krisztus irgalmazz!
(Fordította:Radnó György)