Ez a világ

Ez a világ lesz sírunk, 
bolygónk a koporsónk, 
a hamu lassan betakar, 
és villámok a virágok, 
esőcseppek verik a szöget koporsónkba.

Testünk kín-pózban lassan 
hevül gyors kihűlésre, 
nincs senki, aki egyenesítse. 
Különbözött minden életünk, 
de az elmúlásunk egységesítve: 
az égbolt marad a sírkövünk.

Mert a sötétben mind egyformák leszünk, 
Kihunyt csillagok alatt pihenünk. 
Nem számít már a rang, sem a név, 
Csak a végtelen, nehéz, néma ég. 
Ami elválasztott, az most összezár, 
Közös a csendünk, s közös a halál.

Az égbolt a sírkő... 
A hamu a takaró... 
Nincs aki kiegyenesítsen... 
Csak az eső veri a szöget... 
Lassan... csendben... mindörökre.