Tanya eladó
A Nyúlság régióban, Szottyadtlakán már 10 éve várja új gazdáját egy üres tanya.
Egy jobb korban csirkenevelde volt. A több-száz négyzetméteres ólakban hajdanán nagy zajt csaptak a helyben költött csirkék addig, amíg vágósorba nem kerültek, hogy aztán kezdődjön minden elölről, tojástól a kopasztásig. Egy jobb korban így, de a még jobb korban feketén nevelték itt az árva grillesnek valót, de arról csak emberi emlék maradt, papíron nyoma sincs.
A szottyadtlaki grófok már vagy 50 éve kihaltak, de a Cigándi számadó család leszármazottai, akik generációkon át vezették a gazdaságot, ma is élnek, sőt mi több kárpótlási jegyből meg is vásárolták azt. A legfiatalabb Cigándi Lőrinc, aki miután megörökölte a földet, annak eladásáról döntött. Éppen egy fővárosi, komolyabb érdeklődőre várakozott, akinek határozott célja a telep megvásárlása, újraindítási szándékkal.
Ez igen kedvező a környéknek is, ha felélesztik a nagy telepet, a közeli faluból is munkaerőt csábíthat ide. Lőrinc, az örökös, különösen örült, olyan „irodista” úri népek az érdeklődők, akiknek fogalmuk sincsen a gazdaság működéséről és irányításáról.
Lőrinc a volt TSZ iroda picike gangján ücsörgött, már a harmadik tömést szívta pipájából, amit a tanya sarkán termelt dohányból tömött, mikor begurult a nagy terepjáró az épület elé. A két utas miután leállt a motor még jó darabig az autóban maradtak, mindketten a telefonon beszéltek még hosszú percekig. A tanya tulajdonosa sem szaporázta, hát mégse azt lássák az urak, hogy ő majd sürgeti őket, mert hát már nem grófok kora van, csak demokrácia ez. Így az ember a rozzant padon ücsörögve tovább szipákolta füstölögve az édeskés dohányt, amit előtte vanília rúddal zárt a dohányos szelencéjébe, hogy annak illata elnyomja a nem túl jó minőségű dohány szagát és ízét.
A vevőjelöltek, akik férj és feleség voltak, mindketten a fővárosban dolgoztak. A férfi, aki vezette az autót Lajtos Béla, egy svájci intézetben dolgozott, ahol a bálnaszaporítási kutatásban vett részt már több, mint 10 esztendeje. Nem érdekelte milyen anyagi, vagy politikai célja volt a meddő kutatásnak, de őt jól megfizették. Béla felesége Lajtos-Szabó Linett, a hátsó ülésen ült, a neve előtt használt „Dr” előjellel ellentétben nem orvos volt, de nem is gyógyszerész, hanem egy határon túli egyetemről szerzett doktori címet, a magasabb tandíjat sem sajnálva, hogy ne kelljen a tanulással annyi időt vesződnie.
Amikor végre kiszálltak az autóból – nem felejtettek el zacskót húzni a cipőjükre -, de még így sem sokfelé topogtak a telepen. Amerre lépkedtek a recsegő zacskós lábbal, a madarak visongva, rémülten verdestek, mint akik világgá készülnek menni.
De aztán beérték azzal is, hogy távolban meddig tart a birtok és szemügyre vették, megállapították, hogy jó nagy, mintha nem tudnák, hogy a 10 hektár az nem egy focipálya méretű, bár nekik már az is nagynak számított.
Lőrincet kérdezgették a dolgokról, hogy mi mennyibe kerül, a csirkenevelde üzemeltetéséhez.
Mivel a tanya ára éppen-hogy az egyikőjük félhavi fizetése volt, nem az volt a kérdés, hogy megvegyék-e, ezt már eldöntötték, hanem a lehető legnagyobb haszont termeljen ez az általuk egymásközt is csak „lepratelep” néven emlegetett világvégi tanya. Különösen csábító számukra az üzletben, hogy olyan támogatást vehetnek fel rá akár hitelek nélkül is.
Lőrinc miközben foghegyről bökte a kérdésekre az egyenesnek ható válaszokat.
– …az úgy szá’ezer, meg még kettőszá’, meg ötszá’ ezer…hááá havonta úgy háromszá’ a „bíír” plusz a „kőőtsé'”… – sorolta nyúlsági tájszólásban és mindezt úgy, hogy már magában számolta azt is, ebből mennyi marad a zsebében. Egy csepp bizonytalanság se jutott eszébe.
Amikor eleget tudakozódtak az induló költségekről és a havi kiadás felmérését is elvégezték a leendő vevők, sebbel-lobbal távoztak, amint megbeszélték, hogy mikor, hol találkoznak és elintézik az ingatlanvásárlást papíron is. A parasztember egyetlen szavát sem hitték el, de kettővel szorozva is jónak tűnt az üzlet, így megállapodtak egymással is.
Lőrinc, – zsebében a foglalóval – nyugodtan pedálozott hazafelé és közben elégedetten számolt utána a nyereségnek, ami hosszabb távon, akár havi félmillióra is emelheti majd a bevételeit. Azzal együtt, hogy itt-ott még leesik egy pár csirke is a konyhára, de még a piacra is jut belőle. Az előnyösebb ár egyik feltétele, hogy az intéző ő maga lesz, ezért a béren felüli egyéb bevételeket is számolva elégedetten hümmögött magában a legifjabb Cigándi. Gondolta, most talán az apja is büszke lesz rá, aki sokáig a téeszcsé elnöke volt, úgy szerezte meg ezt a tanyát is.
Lőrinc azt nem sejtette, hogy még így is csak annyit fog keresni egy év alatt, mint amit a fővárosi vevők egyenként a napi 6-7 órás megfeszített ücsörgésben egy hónap alatt.
Boldogan konstatálta, hogy szépen lóvá tette ezeket az úri népeket és még egy darabig így is lesz. Mert hát ugye odafönt is mindenki ezt csinálja, akkor ő miért is lenne a becsület lovagja. Annak a gondolatát is elhessegette, hogy itt fognak parancsolni ezek a népek, jó esetben ha egyszer jönnek egy évben. Akkor is sietősen távoznak majd, ahogy most is.
Eljött az idő, hogy a telepen elinduljon a munka. Lőrinc a falu bolondját tette ki a nagy bejáratnál álló kicsi házikóba éjjeli-nappali őrnek. Az egész falu hálás neki ezért. Mivel nem volt mit és nem nagyon volt mitől védeni az üres tanyát és a Lajos is csak a piára tudott vigyázni, de azt kiválóan tette, ez most elegendő volt ide.
Teltek múltak a hetek az adás-vétel után, de csak nem jött hír, hogy mikor hozzák a keltetőbe a tojásokat. Így a munkaidő eltelt, érdemi munka nélkül. A Lőrinc sem igazán szaporázta az új gazdákat, hogy is lehet ilyen szemtelen. Az havi fizetését rendszeresen küldték a számlájára, anélkül, hogy bármit kellett volna csinálni, így nyugodtan verte ki a hamut a pipájából és tömte meg újra, naphosszat.
Egyik délelőtt, amikor éppen a Lajossal vitázott azon, hogy milyen minőségű bor illik legjobban a forralt-bor készítéséhez, amelyet már hetek óta iddogáltak, váratlanul a polgármester állított be a tanyára. Semmi komolyabbra nem történt, csak a működési engedélyt hozta és megbízta a kótyagos két férfit, lógassák fel valahova jól látható helyen. Ezzel a polgármester odébb is állt.
Hova kellene „lógatni” a képet? Ezen egy darabig vitáztak a forró bor mellett. Lajos váltig a sorompóra tette volna, hiszen ott már messziről jól látható, főképpen, hogy már régen nem lehetett leengedni a közeli fához kötözött nagy vascsövet, de ha mégis sikerülne, akkor meg azt nagy nehézséggel lehetne felhúzni az ellensúlyok hiánya miatt. Na nem lopta el senki az ellensúlyokat, csak a két nagy öntöttvas dobféket használták ülőkének, amikor kártyáztak.
Teltek múltak a hónapok és a tél is beköszöntött. Majd a tavasz is újra.
Lőrinc sem szólt egy szót sem, hiszen ha így, hát akkor így. Ő megkapta a bérét is és a tanya árát is, amiből egy takaros kis portát vett a faluban, úgy hogy még maradt is belőle.
Egyszer aztán a tanya felé sok-sok autó közeledett. Lajosnak különös érzékkel szállt inába a bátorsága a konvoj közeledtére és felkapva a nagy kanna bort a közeli patak gödrébe fészkelte be magát, egy rejtett kunyhóban és nem jött ki onnan, csak egy hét után, amikor minden bor elfogyott.
A sok autóból, sokféle ember szállt ki, volt akinek még fegyver is lógott a derekán, de Lőrinc mégsem futhatott el úgy mint Lajos. Itt most ő a főnök, felelőssége sem volt mire. Így hamarosan kérdések kereszttüzébe került és a pipája nagy füstjébe bújva kérdezett vissza a maga szűkszavúságával.
– Milyen csirke, …milyen mérgezés, …hogy innen csirke, …mikor? – magában azt is gondolva, hogy na most kit védjen meg, magát vagy az igazságot. Aztán egyszerűen válaszolt, foga között a pipájával:
– „Namármost kéremszépen”, innen utoljára 15 éve ment ki csirke, na az sem a saját lábán… – közben krákogva, úgy gondolta, hogy az a pár év feketézés olyan régen volt.