Utolsó pillanat

Az utolsó háború óta
a dús fák megáradtak
egyre magasabbra tör a
leveleket lóbáló hulláma.

Pollenektől poros
parkokból pulzáló
fények csalnak könnyet
szemünk szolgálatára.

Pihenünk majd újra
sétálunk és együgyű
szürke aszfalton
kopik sáska testünk.

Talán mi vagyunk az erdő,
agyunkban tekergő gyökerek
szülnek földszagú ritka
nyomorúságot lelkünkre.

Árad a szél is zöld
leveleket zárja-nyitja,
viharra éhező a föld
puhány pogány a mirha.

Kemény szavakat vajúdunk
az ártó rég felettünk jár,
lassú sárba süppedünk,
mint vírus csak alkalomra vár.

Egyre több cím hozza
közelebb a békét
alattomosan lefojtó
imádságba forduló végét.

2024.

Megosztás