Ne felejtsd el

Egyszer talán felszakadnak bennem
a csituló csillagok foltos fényei
hogy aztán nevetést vérezzek
kóbor szakadó sebként
bágyadt fények felé úszva
sötétet sejlő csapdákon
és megfizetek a mohó miértekért
lágy selyem sóhajokra szisszenek
mintha szívem csak valamit éltetne
csak arra dobog arra ver ütemet
hogy szájber kőbe verjen üzenetet
még itt vagyok még reszketek álmokat
hogy szelet kavarjon a múló idő
felsejlő forró zajokkal untatva
birokra kelnek a vétkek a hazug
mindent szépítő szuttyogó forrásban
bár magasba vágynak a mélységet
uralják a taposás mestereivé válva
szellemek grafitporából gyúrnak
éj-fekete hegyes rajzeszközt
hogy satírozhassuk az átható bűnt
magadba szívtál vigyázz tisztátalan
lesz a hófehérnek hitt hóhatás
sokáig kereslek nem jön béred
a nap lenyugodva zúgva zenélget
érint a hangszered mélysége
s ha már nem is hallak a képed
nélkül gyászollak csak dereng
elmúlt kicsi átható bolond perc
amely csillag felé ható kedvenc
és ég fénye festeget tisztára
hogy előttem állj kifordult lélekkel
aztán kiáltásra váró szemeddel
harapj a halál-sáv által égetett
életünk gyors zsinat-zóna ételére
hazudd azt hogy buta vagyok meg gonosz
így elégedetten romolhatok meg benned
majd a sötétben rám borulnak a sarkok
mert a tér türelme velem viszonylagos
ne felejtsd el mindig és sohasem vagyok

Vélemény, hozzászólás?