Vers

Kóbor Virág verse… Cuppanós márványhátsóval csellengő bárgyú-rémek takargatják hullámzó hájaikat az öntudatos szattyán szagú dicső-múltba domborodott viharvert diplomákba közben szúnyog

Bánat az eső, magam eldugult eresz vagyok, térítésre váró gyalult gyarló kereszt tagok, illesztésre váró keserves kövér kondor’latok. Zsibong a

Még világosabb a békés boldogság, a minden illatba mártó léleknél, Amíg pöttöm pillanatoknak sorsát tükrözi pupillád földi fényeknél. Magadban morogsz,

Egyszer talán felszakadnak bennem a csituló csillagok foltos fényei hogy aztán nevetést vérezzek kóbor szakadó sebként bágyadt fények felé úszva

  Testek száradó szagától izzó morcos világ dolgos kezektől gyászol sírhelyen a virág. Mázas ős-felhők feletted repedések habja eső szagra

A száz éves embert az ekevas mellől sorozták, marhavagonban sodort dohányt, zubbonyában szíve felett, hordozta szerelmét, Ilonkát. Harcba hideg széllel ment,

Magadnak egy hátizsákot vegyél, amin a cipzár szőke-fehér német zsebében fekete-Afrika is elférhet, anyaga indiai selyem és arab szél. Magadnak

Ropog a hó a talpam alatt vörös, vagy zöld a kereszt, fehérek, feketék a szavak, Trianon soha el nem ereszt.

Én még odaát nőttem fel, hol a katonakabát ingyen rajtam landolt. Én még a kötelezőben éltem, hol sorban állt a

Boldog itt a ‘frászbuk’ népe, se iskola, semmi ész, tudósok sem veszik észre, tudást esz itt a penész. Megmondja azt