vers

A száz éves embert az ekevas mellől sorozták, marhavagonban sodort dohányt, zubbonyában szíve felett, hordozta szerelmét, Ilonkát. Harcba hideg széllel ment,

Magadnak egy hátizsákot vegyél, amin a cipzár szőke-fehér német zsebében fekete-Afrika is elférhet, anyaga indiai selyem és arab szél. Magadnak

Ropog a hó a talpam alatt vörös, vagy zöld a kereszt, fehérek, feketék a szavak, Trianon soha el nem ereszt.

Én még odaát nőttem fel, hol a katonakabát ingyen rajtam landolt. Én még a kötelezőben éltem, hol sorban állt a

Boldog itt a ‘frászbuk’ népe, se iskola, semmi ész, tudósok sem veszik észre, tudást esz itt a penész. Megmondja azt

Kezem, kezed felé közeleg, mágnesnek érzem testedet, mielőtt ujjaink összeérnek, csikkanó kisülés a szerelem, szisszenésünk csókká forr, szótlan szomjazó ajkakon.

Lázas vagyok neve álom ápolhatsz azt sem bánom nincs kulcs a bezárt bajon érintésed nyílik ablakon Bekötöd bájolt tű testemet

ma hőhullámmal érkezel mint a testvéri szeretem kérdő életekbe vétkezel mítosz marad történelem szűk szemed útja keret térkővel támadt traktus